Kapásra várva

Régen a pergető horgásznak is könnyebb volt. A boltokban talált két-háromféle körforgó és támolygó villantót, s a hal vagy harapott, vagy nem. Általában harapott. Aztán jöttek a méregdrága Rapalák, és hamarosan felborult minden. A vaskanalak és pörgők mellett ma már százféle vobler, fából és műanyagból készült pergetett csali áll a rendelkezésünkre. Finn, angol, japán, svéd, amerikai műcsalik kelletik magukat méregdrágán. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy az a jó, ami drága. Én például újabban az olcsó lengyel, de még inkább a nulla forintos „barthajancsis” voblerekre esküszöm. Bartha Jancsi, szatmári pajtásom éveken át bolondult a versenyhorgászatért, de belátta, komolytalanok azok a versenyek, ahol meglett férfiak azon küzdenek, ki fog több snecit, keszeget. Azóta csak perget Szatmárcseke és Tiszakóród között. Tavaly fogott vagy kétszáz domolykót, ötven balint, s féltucatnyi harcsát – de azok nem két-három kilósok voltak ám!
Csábított engem is, de csak nemrég ülhettem be a csónakjába. Nem sok jóval biztatott. Nagy a víz, a domolykó, vagy ahogy erre mondják, a telény aligha fog kijönni a bokrok alól. Nem is jöttek, pedig az idő szép volt. Kipróbáltunk mindent, a lehetetlen színű voblereket is, de a halak fütyöltek rájuk. Végül Jancsi kiöntött egy rakás műcsalit a ladik aljába, s azt mondta, na, válassz! Kivettem egy szép, vékony sárga testűt, de egyre csak biztatott: vegyed, vegyed! Ne bolondozz, mondtam, hisz ezeknek két-háromezer forint a darabja, nem vihetek el tőled tizet. Ne kicsinyeskedj már, nógatott, én faragtam mindet.
Nem akartam hinni a szememnek. Egytől egyig precíz, tökéletesen megmunkált darab volt mind, csak épp nem a mindenféle csodaszerszámmal felszerelt üzemekben, hanem a kóródi garázsban készültek. Nemcsak úgy néztek ki, mint a gyáriak, hanem pont úgy is mozogtak. Sőt, egyik-másik még jobban is, mint a bonyolult számítógépek segítségével megtervezett, háromezer forintos angol csodák. Ez a kedvencem – emelt fel egy kis hasas, zöldessárga fahalat. – Meg a telényeké. Sajnos, már csak egy van belőle, de vidd el. De csak végső esetben vedd elő.
Hamarosan elő kellett vennem. Bent horgásztunk a Bodrog mellékvizeinek egyikén, és a guta kerülgetett. Lusta nevű cimborám már a negyedik jászkeszeget akasztotta, én meg semmit. Valami lehetetlenül zöld, ismeretlen márkájú fahalat hajigált, és a jászok bolondultak érte. Előkerestem hát a Bartha Jancsi-féle voblert, de túlságosan mélyen járónak láttam, lekapcsoltam hát a karabinerről. Mérgemben egy aprócska körforgót tettem fel, s nekiálltam aprítani – a másfél arasznyi balinokat. A huszadik után barátom kajánul vigyorogva meg is jegyezte: mit akarsz, már 20:4-re vezetsz. Hamarosan az arcára fagyott a mosoly. Egy hatalmas jász elvitte a neonzöld fahalát, ezzel be is fejeztük a horgászatot.
Két nap múlva azonban ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Én pörgőztem megint, mert biztos voltam benne, hogy felveszi azt a nagy jász is, barátom pedig egy még vadabb zöld voblerrel próbálkozott. Fogott is egy jó nagy tenyerest, mire lecseréltem a pörgőt a „barthajancsi”-félére. Az első dobásra jött rá egy félkilós, nem sokkal később egy tenyeres, majd a várva várt bandanagy, a maga másfél kilójával. Aki fogott már másfeles jászt, harmincméternyire kihajított csalival, az tudja, micsoda élmény a kifárasztása. Hát még egy majd kétkilósé! Mert azzal fejeztem be a napot.
Hogy Lusta mit fogott? Egy 2,10-es jászt. De nem a vadabbnál is vadabb zöld voblerével. Hanem egy kínjában előszedett kis olcsó, rózsaszínben játszó fahallal. Bartha Jancsi legközelebb alighanem annak a párját fogja legyártani.