Kenyér bíborbúzából

Mi kerül ezen a fotelen hatezer forintba?! – kérdezte a hetvenes évek egyik kabaréjelenetében kedves emlékű színészünk, Márkus László, majd mérgében szétszedte az egész bútordarabot. A fotel romjai fölött megállva kénytelen volt belátni: a szék semmiben sem (volt) különb az átlagosnál, csak éppen háromszor akkora árat kértek érte. Hogy miért? Hát: miért ne?
Mi kerül ezen a kenyéren 680 forintba?! – kérdezem én is, Márkus László után szabadon. Talán a kelesztés, a sütés igényel valami horribilis összegű technológiát? Nem. Netán 24 karátos aranyból való címkét tesznek rá? Nem, azt sem. Akkor hát? Nem csigázom tovább az olvasót: a búza az, ami olyan érték, hogy minden pénzt megér. A kenyérnek is nevet adó pur-pur búza, amiről kiderül a mellékelt tájékoztatón, hogy génbankban föllelt, újra termesztésbe vont ősbúza. Ami nem közönséges fehér, hanem bíborszínű. Ezt a színt pedig a benne rejlő antociánok adják, amelyek kiváló élettani hatást kölcsönöznek a kenyérnek. Olyan kiválót, amiért el lehet kérni akár 680 forintot is.
De cincáljuk csak tovább az ügyet. Ez a bíborszínű búza talán egyedül áll a világon? Szó sincs róla, hiszen sok helyütt (például Új-Zélandon és az Egyesült Államokban) termesztenek ilyen fajtákat. Akkor talán az antocián az, amiből egyedül csak a pur-pur-ban van? Ez sem igaz, hiszen például a bodzában, a fekete ribiszkében, a szederben, a céklában, a kék szőlőben, a meggyben, a szilvában valósággal tobzódik ez a (kék) színanyag – sokszorta nagyobb mennyiségben, mint ebben a búzában. Akkor hát mi kerül ezen 680 forintba?  A válasz: a nimbusz, az a műfénykoszorú, amit a termék újdonságából és fölülmúlhatatlannak kikiáltott táplálkozási értékéből igyekeznek a pur-pur köré vonni a kereskedők. A jelek szerint sikerrel.