Lőcsöskocsi-szerelem libával

Árnyas fák között vezet az út a tatárszentgyörgyi tanyavilágban. A közeli réten szürkemarhák meg rackák legelnek, árvalányhajak simogatják a földbe vájt lyukakat, ahol gyurgyalagok költenek. Nem csoda, hogy rabul ejtette ez a táj Szalay Vilmost, és megvett egy lepusztult tanyát. Az örkényi szövetkezet hajdani szakemberét úgy szippantotta magába a felső-homokhátsági táj, mint vizet a szivacs. Amikor meglátta a gazdaszövetkezet romos állattartó telepét, lelki szemeivel máris elképzelte, miként fog kinézni, ha az övé lesz. És minden úgy történt, ahogy elképzelte: öt éve itt él családjával, és törzslúdtartással foglalkoznak. Ez azt jelenti, hogy tenyésztojásokat termelnek, azokat viszik a keltetőbe, és naposlibákat értékesítenek.
– A liba csodálatos állat, itt ismerkedtem meg vele a tanyán – mutatja be kedvenceit a középkorú férfi. – Régebben takarmányozási ágazatvezetőként dolgoztam, és amikor a tanyára költöztünk, olyan állatot kerestem, amely folyamatos árbevételt hoz, és illik a tájhoz.
– S megéri vele foglalkozni?
– Mivel a baromfit nem támogatja se az unió, se az állam, ezért csak vegetálunk. Nem tudok annyit félretenni, hogy fejleszthessek, de hitelt sem akarok felvenni. Hogy mire költenék, ha lenne pénzem? Takarmányt készítenék, ugyanis vásárlással sokkal drágábban jutok hozzá az etetnivalóhoz. A takarmány egy részét magam termelem meg, de a törzslibának tápra is szüksége van.
Az idegeneket árgus szemmel figyelő gágogó szárnyasok közelében feltűnnek a házigazda másik kedvencei, a lovak is. Barátaival közösen lovas napokat kezdtek szervezni, folklórműsorral megfűszerezve, hiszen ilyen csodálatos környezetben helye van az idegenforgalomnak.
– Ezt akarjuk fellendíteni, és emiatt szeretnénk részt venni a vidékfejlesztést segítő LEADER programban. A baráti körből időközben alapítvány lett, s a lovas rendezvények után hatalmas sikere volt a magyar kocsikázás történetét végigkísérő bemutatónknak is. Ezen az úton szeretnénk haladni tovább. Elhatároztuk, hogy létrehozunk egy népi lovas színjátszó kört, sőt dédelgetett álmunk egy lőcsöskocsi-múzeum alapítása. Felvonultatnánk minden táj kocsitípusait, és felbecsülhetetlen értékű gyűjteményünk lehetne.
– Honnan ez a lőcsöskocsi-szerelem?
– A Bodrogközben, ahol felnőttem, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még sok gazdának volt lova, kocsija. Ahogy ők ragaszkodtak az állatokhoz, az eszközeikhez, úgy ragaszkodom én a parasztsághoz, a hagyományaihoz. És ahhoz az elhatározásomhoz, hogy méltó emléket hagyjak róluk az utókornak. Abban is biztos vagyok, hogy nem bánja meg az a turista, aki ellátogat majd hozzánk. Lesz majd tájházunk, működésben látható kovácsműhelyünk, a kemencében kenyérlángost sütnénk, és ugyanazok az állatok, növények vesznek körül bennünket, mint a szomszédos Kiskunsági Nemzeti Parkban.
– Olyan szenvedélyesen, csillogó szemmel beszél terveiről, mint egy szerelmes tinédzser…
– Tudom, ezek hülye, szentimentális dolgoknak tűnhetnek másoknak. De ez az életem, s megengedhetem magamnak, mert pénzbe nem kerül. Ne nevessen ki, de éjszakánként nekem énekel a fülemüle, s kíváncsian várom a hajnal hangját. Négy órakor felnyergelem a lovam, hogy nekem keljen fel a nap a pusztában.