Édes élet Keserűszeren

Az Őrség dimbes-dombos, erdők szabdalta táján házcsoportok bukkannak fel. Keserűszert tábla jelzi az útszélen, csakúgy, mint a Pfeiffer méhészetet. Olyan portára lépek, amelynek udvara akár skanzennek is beillenék. A mívesen megmunkált méhes mindenképpen, ahol hajdanán három kaptársort helyeztek el egymás fölött. A házigazda, Pfeiffer István apja építette a múlt század első felében. Látszik rajta, hogy bővében akadt hozzá fa a környékről.
Az emeletes méhes a németalföldi építészeti stílust juttatja eszembe. Telek híján arrafelé is felfelé terjeszkedtek a házak. Itt meg a bőséges csapadék miatt vállalták a kaptárak emelgetését. Mindenesetre agrármúltunknak azt az időszakát őrzi ez a régi méhes, amikor az igényes parasztgazdaságokhoz a méhészkedés még éppúgy hozzátartozott, mint a növénytermelés vagy a jószágtartás.
– Ezekben a kaptárakban már csak a jövő évi pótlásra szolgáló tartalék rajokat tartom – mutatja a középkorú férfi. – Termelő családjaimmal, az idén nyolcvannéggyel vándoroltam, és a tavalyihoz hasonlóan huszonöt mázsa akácmézet pergettem. Elégedett vagyok vele, miként a repcével és a többi gyűjtött nektárral is.
Április végén a repcével indult a szezon, de a méhek csak két hónappal később, július végén tértek haza. Az idén tervezte ugyan, de nem sikerült kihasználnia a déli és az északi gesztenyevirágzás közötti egyhetes különbséget. A Somogy megyei Iharosberényben méhbetegség ütötte fel a fejét, emiatt nem kockáztatott. Így aztán meg kellett elégednie egy Kőszeghez közeli gesztenyéssel.
Amikor megérkeztem hozzá, egyből feltűnt a kerítésen lévő felirat: Répacukor-származéktól mentes méz kapható! Vajon miért hangsúlyozza ezt? Pfeiffer István csúcsminőségre törekszik. Visszajáró vevői vannak, ami a környék élénk turizmusának is köszönhető. De nem csupán annak! Csak a virágok nektárjából származó mézet ehetik a méhei. A termelő családoknak tavasszal adagolja a mézet, az idén több mint 560 kilót kaptak vissza. Méhei se cukorszirupot, se más méhtakarmányt nem ízleltek még. Nem gyakori az efféle nagylelkűség – jegyzem meg.
– A virágok nektárjában lévő cukrokból, egyéb összetevőkből érlelt méznél értékesebb méhtáplálékot még nem találtak fel – mondja, ami számára teljesen természetes dolog. – Tisztában vagyok vele, hogy mostanában ez nem divat, mert az „eladom a mézet, megveszem a cukrot, etetem a szirupot” szisztéma dívik. Csakhogy nekem olyan, évek óta visszajáró vevőm is van, aki érzékeny a répacukorra.
Ezen a vidéken – másfélszerese itt a csapadék az országos átlagnak – bőven terem természetes méhlegelő, de István földjeinek egy részét is a méhészkedés szolgálatába állította. Az idén három hektáron vetett jól mézelő facéliát, azaz mézontófüvet. Fehér herével együtt, ami jövőre lesz teljes értékű méhlegelő. Öt hektár rétjét korán kaszáltatja, és a szétterülő fű zöldtrágyaként hasznosulva segíti a mezei virágok fejlődését. Így aztán érthető, hogy nyár végétől a természetből gyűjtött nektárral telelnek be termelő családjai.
– Nincsenek értékesítési gondjaim – feleli a mézpiacról érdeklődő kérdésemre. Noha rendszeresen ad el nagyban is, de csak módjával. Majd’ kétszeresét kapja a házhoz jövő vevőitől: az akácért kilónként 1080, a virágmézért 860 forintot. A budapestieknek gyakorta postán küldi az üvegbe zárt aranyat.