Mangalicák pácban

Ibrány külső peremén van egy tanya, ahol igen jó dolguk van az állatoknak. Ha esik az eső, fedél, ha melegük van, fa alá húzódhatnak, s ha már végképp nem bírják a hőséget, iszap­­fürdőt is vehetnek. Főleg a disznók örül­­nek ennek, akik köztudottan imádnak da­­gonyázni. A mangalica pedig, ami a legtöbbet őriz még az ősi, vad génekből, legszívesebben ki se jön­ne a jó, hűvös iszapból.

 

Most, a nagy melegek idején is nyakig me­­rülve hűsöltek a sárban, de ahogy múlt a nap, a kisebbek közül mind többen rázták le ma­­gukról a sarat, s kezdtek gyülekezni a vályú körül. Csak a két nagy koca nem mozdult. Inkább az éhezés, mint az a nagy, kinti meleg, gondolhatták. Igen ám, de ahogy telt az idő, az ő gyomruk is mindinkább követelőzni kez­­dett. Elindultak hát ők is az etető felé – azaz csak szerettek volna elindulni. A sár nem engedte őket. Pontosabban az a kis sár, ami a nagy melegben a dagonyázó alján maradt, még talán engedett is volna, de a hőségben páncélkeménységűre száradt agyag fogva tar­totta mindkettejüket.

 

Szegény gazda előbb ásóval, utóbb csá­kánnyal próbálta kiszabadítani őket, si­­ker­te­le­nül. Végső kétségbeesésében a helyi önkéntes tűzoltókat hívta. Azok persze eleinte tréfának hitték a hívást, de aztán a helyszínre érve bizony nekik is fennakadt a szemük. Mert mentettek ugyan már ők mindent, kutyát, lovat, tehenet, még disznót is párat – de tűzből, nem pedig csonttá száradt sárból!

 

De aztán hamar rátaláltak a megoldásra. Vízzel árasztották el a dagonyázót, s a fel­lá­gyult iszap ezután már elengedte a két nagy kocát, amelyikek hasasok amúgy, rövidesen jönnek a kismalacok. A gazda nagy örömében fel is ajánlotta, hogy köszönetképpen megsüt majd közülük egyet. Nyárson, jó ropogósra. A tűzoltók azonban húzódoznak. Hogy adná az ki magát, hogy előbb megmentik az anyát, utóbb pedig megeszik a fiát!?

 

Így aztán megegyeztek egy kondér le­­csó­ban. Meg egy kis sörben, borban, pálinkában.