Magyar táj, magyar szürkével

Ingyen napszámos brigád tartja fenn a táj arculatát. Tagjai egész évben füvet esznek, vizet isznak, és nem kérnek fizetésemelést. Így vélekedik szeretett állatairól Viszló Levente, a közalapítvány kuratóriumának elnöke, amikor a Csákvár melletti Csíkvarsai réten a hatszáz egyedet számláló szürkemarha-gulyához közelítünk.

Levente lelkes természetvédőként a kilencvenes évek elején alakította meg a közalapítványt két barátjával és a Várgesztesi Önkormányzattal. Mivel az 1994-es földtörvény lehetővé tette, hogy a civil szervezetek közül egyedüliként közalapítvány tulajdonába is kerülhet külterületi termőföld, elkezdték megvásárolni az elaprózódott területeket, a rajtuk álló tanyákat, hogy azok egységes kezelésbe, illetve védelem alá kerüljenek.

– Műfészkeket, mesterséges odúkat helyeztünk a fákra, az épületekre – mutatja Levente, amikor a tanyára érkezünk. – Olyan értékes, védett madaraink vannak, mint például a parlagi sas, a kerecsensólyom. Gazdag madárvilágunk európai szinten is elismert. Még a kaszálást is úgy oldjuk meg, például láncfüggönyös vadriasztó felszerelésével, hogy az állatokat megóvjuk.

– És, ugye segítenek az ingyen napszámosok is. Hogyan kerültek ide a szürke marhák?
– Erre a tájra a múltban jellemző volt ez az őshonos magyar fajta, a hajdani Esterházy-uradalom legelőit velük hasznosították. Hajdanán jó exportcikk volt, százezer számra hajtották külföldre, Augsburgban már a XVI. században ezt tartották a legjobb minőségű húsnak. Mi 1997-ben, pontosan száz év kihagyás után hoztuk vissza erre a tájra a szürke marhát. Természetes volt számunkra, hogy ezeket a területeket csak extenzív állattartással, legeltetéssel tudjuk a legjobban hasznosítani, sőt ezek a marhák úgy legelnek, hogy a növényvilág összetétele is kedvezőbb lesz. Szent György napjától késő őszig kinn vannak a legelőn, de ahogy látja, még itt vannak a karámban. Ilyenkor is tudunk nekik változatos takarmányról gondoskodni, most éppen savanyított csemegekukorica-csuhé és sörtörköly van előttük.