Tiszatelek és Beszterec, Újdombrád táján gurul velem az autó, de fél szemmel a tájat lesem. Halkan szemetel az eső, az égen szürkésfehér felhők gomolyognak, a fasorokban pedig virágzik a kökény meg a vadszilva. Az út menti vetésekben tócsák világítanak, de most senki se búsul, hogy „jaj, a belvíz!”, legkevésbé a növények. Legyen az búza, repce, lucerna, de lehet kökény, éger, vadrózsa is. Minden csepp víz aranyat ér most, mert vészesen kiszáradt itt is a talaj, az se lenne tán baj, ha hetekig egyfolytában esne.
Pedig az ország egyik legmélyebben fekvő vidékén vagyunk, a Rétközben. Valamikor Rétségnek hívták a helybéliek, akik jó sokan voltak, s vannak, hiszen a Rétköz-Rétség majd' harminc falut érint. Területe a régi mértékegység szerint elérte a 150 ezer holdat, s természeti értékei vetekedtek a nála jóval híresebb Ecsedi-lápéval. Legutoljára az Ifjú Botanikusok Baráti Köre, a Hortobágyi Nemzeti Park és a nyíregyházi E-misszió Egyesület végzett rajta a 2000-es évek elején nagyon alapos természetvédelmi felmérést, melynek során igen érdekes megállapításokat tettek.
A Rétköz a Tisza felső szakaszának szabolcsi mély ártere, mely a folyószabályozások és lecsapolások előtt kiterjedt lápvidék volt erdőkkel, tavakkal, rétekkel, lápokkal, kanyargó vízerekkel. A tájegység peremén, illetve a belső szigeteken, homokhátakon megtelepült falvak lakói ezekhez a körülményekhez alkalmazkodva halászattal, csíkászattal, nádvágással, sulyomszedéssel, teknősbékafogással és egyéb tevékenységekkel egészítették ki állattenyésztésből, kisebb részben földművelésből származó megélhetésüket.
Egykor a Szebecse, a Járat-ér, a Csenger, a Kis-Tisza patakok hálózták be a vidéket; ezeken át érkezett áradáskor a Tisza vize a területre, s apadáskor ezeken jutott vissza is a folyó medrébe. Mára csupán néhány kilométernyi „holt” szakasz maradt az ősi erekből. A tájegységnek mára a füves-sásos, füzesekkel, nyárfákkal tarkított rétek a legjellemzőbb élőhelyei. A kiterjedt kaszálók, legelők azokra az időkre emlékeztetnek, mikor a Rétközben az állattartás volt a megélhetés fő forrása. Az akkori, ridegebb tartáshoz alkalmazkodott szarvasmarhafajták (a lótartás épp a terepviszonyok miatt nem volt jellemző a vidékre) jól hasznosították a lápos-zsombékos-nádas foltokkal tarkított savanyú füves réteket. Ma már sajnos egyre kevesebb a jószág, de még mindig ez a területhasználat biztosítja a rétek, legelők számos védett növény- és állatfajának fennmaradását. A szóban forgó vizsgálatok során a szakemberek három védett orchideafaj, a pompás kosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári nőszőfű több állománya mellett a hegyvidéki elterjedésű, hatalmasra növő védett mocsári csorbóka több populációját is kimutatták. Különleges újdonság volt a gávai legelőn a védett hólyagos here felfedezése: ezt a sokáig kipusztultnak hitt fajt csak pár éve találták meg újra hazánk területén. A régi vízivilágnak akkor lett vége, amikor 1881-ben befejeződött a terület lecsapolása. A helybéliek azonban sokáig őrizték a régi szép idők emlékét, amikor ugyan nem volt búza, de volt tömérdek hal, s szárnyas vad, a lápon termő náddal, sással, kákával pedig messzi földekre elmentek a dombrádi, kéki, besztereci vásározók.
Róluk írta híres könyvét Kiss Lajos, a Nyíregyházán, majd Hódmezővásárhelyen tevékenykedő néprajztudós, aki 1921-ben kezdte meg a gyűjtést, s kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatta egészen az ötvenes évekig, hogy aztán megjelenhessen 1961-ben az azóta is utolérhetetlenül izgalmas összefoglaló kötete, a Régi Rétköz. Ha a régiségpiacon találkoznak vele, feltétlenül vegyék meg.
