Kutyaruhák

Brigitta von Nettesheim és Géza a hotelszoba ablakában állnak, onnan nézik, ahogyan alattuk a belváros lassan külvárossá alakul, mert a történelem könyörtelen. Lakói jönnek-mennek, pár nap után néhány arc már ismerős. A régiek, bundás úriasszonyok és elegáns öregurak, valamint az újak, punkok, bevándorlók, lej­mosok. A szemközti, halakat és a tenger egyéb ajándékait árusító gyorsétterem kirakata előtt egy kutya várakozik. Más kutyák a sétájukat végzik csak úgy, vagy célirányosan sietnek valahová a gazdájukkal, némelyiket babakocsiban tolják. Ami feltűnő még, hogy kivétel nélkül az összes kutya öltözéket visel. A legkülönfélébbeket, kötöttet, irhát, esőállót, szo­lidat és színeset. Némelyiken sapka is van. Kisebb ebeknél ezt az időjárás indokolja (tél van), nagyobbaknál a divat. Én még életemben ennyi kutyát egy helyen nem láttam, beleértve a kiállításokat is – állapítja meg Géza. Egyszer voltam egy kutyaruha-divatbemutatón, a szlovén hegyek között – mondja Brigitta von Nettesheim –, irgalmatlan hideg volt, az emberek fáztak, a kutyák viszont nem, mert értelemszerűen a téli kollekció került bemutatásra. Olyan cu­­dar világ volt – így folytatja –, hogy a patak is befagyott egy da­­rabon, abba meg egy hattyú fagyott bele és néhány összetorlódott kenu vagy kajak, ezeket soha nem tudom megkülönböztetni egymástól, bár a hattyú inkább díszletnek tűnt, közvetlenül a ku­tya­pszi­cho­ló­gu­sok­­nak, kutyaasztrológusoknak és kutyagyógytornászoknak fenntartott emelvény mögött, ahol egész nap sorban álltak a páciensek. Semmi sincs véletlenül, mindennek oka van – mondja Géza, kósza pillantást vetve egy bőrdzsekis, tanksapkás tacskóra –, talán elmagányosodtak az emberek. Talán segíthetnénk nekik és rajtuk – véli a nő –, attól, hogy meggyógyulnak, még tarthatnának kutyát is. Valamint macskákat – véli a férfi, és az övéire gondol, akik most Lajos bácsi és Laci bácsi gondoskodását élvezik, akik már nyilván meglepték őket néhány új dobozzal. Így áll egy nő és egy férfi a szállodaszobájukban az ablaknál és leszáll rájuk az alkony a széthúzott vastag függönyökön túlról, a tenger felől, amibe belebukik a nap. Ezt nem látják, de tudják. Szóval arra gondoltam – osztja meg ezt a gondolást Brigitta von Nettesheim –, hogy lakhatnánk ebben a városban is. James Joyce-nak is megfelelt. És megírhatnád végre a regényedet. Hát éppen lakhatnánk – mondja erre Géza, aki szeret háttal mondatot kezdeni, ezzel is jelezve, hogy nem kinyilatkoztat, inkább felvállalja esendőségét és bizonytalanságát. De előbb nézzük meg Vittoriót – javasolja. És felöltöznek és elindulnak.