Valami nagy tüzet kéne rakni… (1.)

Egy órakor mínusz három fok van. Fogvacogtató hideg. Bár nézőpont kérdése. Ez nagyon jó az elmúlt napok keményebb mínuszaihoz képest. A mai menü: rizses hús, almapaprika, az elengedhetetlen kenyér és persze forró tea

Útnak indulunk. Közben csörög a telefon, egy új helyre kell menni és már türelmetlen a segítőnk, Józsi. Felvesszük a megszokott találkahelyen. Ő nem az alapítvány munkatársa, „csupán” egy lelkes, együtt érző embertársunk.

Első állomásunk a lőtér területe, pár száz méterre az úttól. A betonkerítés mellett egy lakókocsi áll, melynek ablakait falécekkel bedeszkázták. Vigyorinak (a férfit mindenki csak így ismeri) a régi helyén fiatalok rendszeresen megdobálták a házikóját, itt azonban békére lelt. Semmi pénzért nem menne hajléktalanszállóra.

– Nem vagyok társasági ember, nem alkalmazkodok senkihez se. Jobb itt nekem egyedül. A szabadságom mindennél fontosabb. Tűzifát most is kaptam, de az erdészek is megmutatják, honnan vihetek el melegednivalót. Annyi mindig akad, hogy ne fagyjak meg – meséli, miközben a csúszós úton együtt az autóhoz botorkálunk. Örömmel veszi az ételt, megköszöni, és már megyünk is tovább.

Alighogy elindulunk, pár méter után megállunk egy öregember mellett. Imre bácsit pár napja, a nagy fagyok idején vitték be a szállóra fölmelegedni. Csak órák alatt sikerült „kiengednie”, teljesen átfagyott. Sütő Csaba, a szolgálat vezetője szól neki, hogy mindenképp jöjjön vissza az otthonba. Imre bácsi megnyugtatja: csak látogatóba jött valakihez, estére visszatér a szállóra. Nem kockáztat.

Továbbindulunk. Útközben megtudom Sütő Csabáról, hogy már 17 éve végzi ezt a kemény, de szerinte annál hálásabb feladatot. Az agrármérnökből lett szociális munkás számára nincs se hétvége, se ünnep. Alapítványuk 1994 óta önálló intézményként működik. A likócsi bázison rehabilitációs és átmeneti otthon is található, orvos, bőrgyógyász áll rendelkezésre. A szolgáltatások között különböző segítő beszélgetések is szerepelnek, egyénileg vagy csoportosan. A város is besegít a munkájukba, és különböző pályázati pénzekből igyekeznek az utcán telelő hajléktalanok ellátását biztosítani.

Az Iparcsatorna Likócs felőli részéhez érkezünk. Az autóból kiszállni is külön akrobatamutatvány, annyira csúszik még az út. (Mi lehetett itt néhány napja?!) Pár méter gyaloglás – inkább csúszkálás – után látom, milyen meredek lejtőn kell lejutnunk, és szinte semmiben nem lehet kapaszkodni. Lent további 20 méter egyensúlygyakorlat következik, mire a part mellett egy kék sátrat pillantok meg. A tábortűz előtt két férfi guggol. Oláh János és Nikolics Attila különleges párosnak számít. Itt találtak egymásra.

– Én 27 évig gulyásként dolgoztam a Hortobágyon, már hozzászoktam a hideghez – meséli János. – Öt éve vagyok hajléktalan. Mosni és tisztálkodni egy kis kádban szoktunk. Egyikünk mindig a tűznél marad, addig a másik bemegy a városba valami élelemért. A szállóba nem megyünk, félünk a lopásoktól. Jól megvagyunk itt ketten.

A fiatalabb férfi, Attila egy veszprémi konyhán dolgozott, és Jánoshoz hasonlóan ő is családi tragédiák miatt jutott ide. Mesélés közben néhány fadarabot rak a tűzre.

Most legalább egy kicsit távolabb került a tűzhely – jegyzi meg Sütő Csaba. Kérdőn nézek vissza. A nagy fagyok alatt a mostani egy méter helyett pár centire volt a sátor szélétől a tűz, hogy benn is érezzék a melegét. Rafináltan egyre közelebb-közelebb lépkedek a lánghoz. Három óra elteltével már a három zoknin keresztül is majd’ lefagy a lábam, az orromról és a kezemről nem is beszélve. János és Attila arcán nem látom, hogy fáznának. Ezzel a mostani hideggel ők még „kiegyeznek”… Elképzelhetetlen számunkra, hogyan bírták átvészelni az elmúlt napok kemény fagyát. „Valami nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek” – magamban a József Attila-sorokat mormolom, miközben megtöltjük az alumínium ételhordójukat, és indulunk tovább.