Valami nagy tüzet kéne rakni… (2.)

A fiatal szociális munkás, Takács Szilárd a csatorna túloldalára mutat. A hidat megkerülve oda kell átjutnunk. Az alapítvány hat munkatársa képzett szakember, és szinte tenyerükként ismerik a helyet. Nekivágunk. Naponta 80-100 főre készítik a sokszor életmentő ételeket. Naponta 80-100 fő várja az úgynevezett teajáratot.

Összetákolt halászkunyhót közelítünk meg a parton, szintén csúszós, lejtős úton, de legalább már lépcső vezet lefelé. Egy idős pár jön felénk. A hölgy nagyon örül, hogy végre kijöhet a levegőre, hiszen két napig nem is tudtak kimozdulni a jeges út miatt.

– Annyira csúszott az út, hogy nem mertünk kijönni a házból. Nemrég elestem, féltem nehogy újra megtörténjen, mert azt már nem élném túl. A vérnyomásom is magas, és a szemem se a régi már – mondja Haszonits Gyuláné Margit.

A kunyhóba lépve megcsap a meleg. A konyhában egy kicsi kályhában ég a tűz, mellette két macska dorombol, az asztalon edények, a falon fedők. Kicsit beljebb egy ágyat látok, rajta takarókat. A szegénység ellenére mindenhol rend van.

– Férjemmel a hajléktalanszállóra kerültünk, miután elvették tőlünk a házunkat. Gyerekünk nem született. A Gyulámat hat éve az otthonban agyonütötték. Nem bírtam a férjem gyilkosával egy épületben élni, így eljöttem onnan – árad a szó Margitkából. – Négy éve lakom itt Sándorral. Ő rokkantsági nyugdíjat kap, én eddig mindig dolgoztam. Ilyenkor már kevés a munka. Nemsokára az özvegyi nyugdíjat is kapom.

Nagy Sándor mozdonyvezető volt. Három gyermeke van, épp a napokban látogatták meg. Sándorék nem akarnak szállóba menni, jól megvannak itt. Lavórból tisztálkodnak, de az egyik üzemben is megengedték, hogy lezuhanyozzanak. Átadjuk a mai meleg ételt, és elköszönünk.

A következő állomásunk a Győr Rózsadombjaként ismert környék víkendházas része. Több hajléktalan pár is él itt fűtetlen bodegában, a tulajdonosok engedélyével, néhol villany nélkül. Épp a mai napon kaptak adományokat egy győrszentiváni vállalkozótól, aki megvásárolta a számukra létfontosságú eszközöket. Nagyon örülnek a gyertyáknak, és Jani az új fűrésznek is.

A teajáratoknak, a lelkiismeretes munkának és nem utolsósorban a szerencsének is köszönhetően ez idáig nem történt fagyhalál a kisalföldi megyeszékhelyen. Kész csoda! Míg a „rózsadombiak” az átvészelt nagy hidegről mesélnek, én a hallottaktól is egyre jobban vacogok. A mellettem ugráló kutyákhoz dörgölőzöm némi melegségért – Jani meg egy szál pólóban mesél tovább, rezzenéstelen arccal. Más a hidegtűrő határunk. Kivárom a történet végét. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.