Csodavárás és szómágia

Ezt a hangulatot sugallják a nevezetes G20-ak, amelyek április másodikán London közelében tartják világmegváltó csúcstalálkozójukat. Érdemes böngészni a „Húszak” listáját: ez a soha sem látott csoport akkor jött létre, amikor 1999 táján Ázsia gazdasága összeomlott. Azóta volt ugyan néhány dekoratív megjelenésük így együttesen a nemzetközi porondon, de kevesen figyeltek rájuk. Most hirtelen, hogy kirobbant a globális gazdasági válság, megint szerepet kaptak a világszínpadon. Miért? – mert ezek az országok együtt a világgazdaság 85 százalékát képviselik. Van ennél erősebb érv?

A világgazdasági válság végigsöpört az egész glóbuszon. Miközben a gazdagok csak úgy szórták a milliárd dollárjaikat és euróikat bankjaik megmentésére, a kisebb országok érzékenyen figyelték, hogy nekik milyen szerep jut a válság megoldásában: ők voltak a legsebezhetőbbek, a legkitettebbek a gazdasági cunaminak. A magyarok gondjai közismertek, de ugyanilyen válságot éltek át az Európai Unió parányi országai is, amelyek soha sem érthették meg a nagyok gondjait. Ők csak kiszolgáltatottak voltak a német vagy az amerikai gazdaságnak, a britek elképzeléseinek, a franciák válságmegoldó terveinek.

Ha az olvasó megvizsgálja a G20-ak – mellékelt – listáját, akkor észreveheti, hogy a felsorolásban szerepel ugyan az Európai Unió, de külön-külön „szavazati joggal” ott vannak az EU nagyjai, sőt Oroszország is.

A múlt hét végén a festői – ez fontos –, London közeli kisvárosban találkoztak a G20-ak pénzügyminiszterei, és csak abban jutottak dűlőre, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mozgósítható tőkéjét emelni kell, mert a közeli jövőben sok pénzre lesz szükség. Ez volt a világmegváltó megállapodás lényege – ennél se több, se kevesebb. Még az összegben sem tudtak megegyezni. Viszont a G20-ak több tagja – mint például Kína – rögtön jelezte, hogy át kell alakítani az IMF szavazási rendszerét, azaz a „fejlődő” országoknak kell átadni a döntési jogkörök jó részét.

Alistair Darling brit pénzügyminiszter persze villogott és elmondta, hogy ezentúl az IMF-nek válságmegelőző szerepet is be kell töltenie, Douglas Alexander brit miniszter pedig kijelentette, hogy itten felfordul a világ, mert az 1930-as évek óta nem volt ekkora válság. A kérdés csak az, hogy mi legyen azokkal az országokkal, amelyek nem tartoznak a mágikus húszba.

Számukra a nemzetközi közösség megtalálta a megfelelő kifejezést: „politikai akarat”. A legújabb felfogás szerint minden azon múlik, hogy a bajban lévő országokban milyen mértékben van meg a politikai akarat a válságból való kikerülésre. Egyre nagyobb teret nyer az a nézet, hogy az európai országokból hiányzik ez az eltökéltség, sőt: a puhány európaiakra semmit nem lehet rábízni.

Az európai sajtóban kezdetben elutasították azt a magyar tervet, hogy a keleti régiókat külön pénzügyi csomaggal segítsék meg. Nem sokkal később az európai sajtó azonban már arról írt, hogy a válságot megszenvedő fejlődő térség megérdemelné a mankót – ha már a nagy nyugati bankok ezt megkapták. Most ott tartunk, hogy politikai akaratként állítják be a gazdasági kényszert, amely a térség  minden tagállamára kötelezettségeket ró.

A bajt egyelőre az jelenti, hogy a válság korántsem hozta elő a globális reflexet. Kína kiszállt, mondván, hogy szerény készleteit másra kell tartogatnia – pedig Pekingnek volna mit aprítania a tejbe. A legjellemzőbb Barack Obama amerikai elnök kijelentése: közölte, hogy a világ legbutább ötlete a G20 és Európa szembeállítása, és neki csak egy célja van, a gazdasági értelemben vett pártatlanság.

Nagyjából eldőlt, hogy a nagyobb államoknak mi a terve a kilábolásra: a G20-csomag. Aki pedig nem bírja, az vesszen oda. A rémület érthető, hiszen a japán gazdaság tavaly az utolsó negyedévben csaknem 13 százalékkal zsugorodott, a brit iparszövetség pedig azt jósolta, hogy a GDP-jük 4 százalékkal csökken, az államháztartási hiány pedig 10 százalék fölé emelkedik. Mellesleg az amerikai munkanélküliségi ráta meghaladja a 8 százalékot, a briteknél pedig majdnem eléri a 10 százalékot.

Van ok az aggodalomra, hiszen a „politikai akarat” nálunk akadályokba ütközik. A Nyugat a hajánál fogva húzza ki magát a válságból, Kelet- és Közép-Európát viszont benne hagyná a mocsárban – hja, kérem, ez is egyfajta politikai akarat.