Hozsanna, manna!

Különböző formájú, nagyságú és színű csemegéket, desszerteket kínál kiállításokon, vásárokon és különböző rendezvényeken Bíró Katalin.

– Tessék megkóstolni – invitál barátságosan standjához a mosolygós hölgy.

Első ránézésre étvágygerjesztő süteménynek, különleges bonbonnak látszanak ezek az ismeretlen „műalkotások”, de amint beléjük harap az ember, máris tudja, hogy ez valami egészen más. Nagyon finom, jegyzem meg Katalinnak. Mi ez?

– Hát ez a Zsanna-manna!

Mivel ettől nem lettem okosabb, találkozót kértem a gyümölcs- és magcukrásztól. Bevallom őszintén, még nem hallottam ilyen foglalkozásról.

– Én neveztem el magamat gyümölcs- és magcukrásznak, nincs ilyen foglalkozás sehol a világon – mondja. – És az én Zsanna-mannámhoz hasonló élelmiszerrel sem találkoztam külföldi útjaimon. Ez egyébként kiderült a találmányom levédése során, amikor elvégezték a különböző vizsgálatokat.

– Elárulná, hogyan készíti ezeket a finomságokat? Vagy titkos a receptjük?
– Csak annyit mondhatok, hogy gyümölcsökből, magvakból, fűszerekből és természetes színezékekből készítjük, liszt, tojás és répacukor felhasználása nélkül.

– Honnan jött az ötlet, az isteni szikra, hogy ezzel foglalkozzon?
– Én voltam valaha Érd legnagyobb zöldségese. Az őseim már százötven éve is ezzel foglalkoztak, az ükanyám hajóval hozatta a friss árut. Gyerekkoromban állandóan ott voltam a szüleim körül, beleszóltam az árakba, minőség szerint szétválogattam a zöldséget. A nagyobbakat drágábban adtam, a kisebbeket meg olcsóbban a szegényeknek, és ez örömmel töltött el. Nekem a munka volt a játékom, s közben a faládákon írtam meg a házi feladatot. Tizennégy éves koromra már komoly „üzletasszony” voltam. A kereskedelemtől csak addig szakadtam el, amíg elmentem vendéglátóipari iskolába, ahol szakács és cukrász képesítést szereztem. Mert kiskoromtól kezdve szerettem főzni is, hatéves lehettem, amikor sámlin állva már tésztát gyúrtam. Nézze, a kezem olyan, mint egy hetvenéves asszonyé! A lelkem meg örökké fiatal marad – mondja mosolyogva.

– Tehát kéznél volt a gyümölcs és a főzőkanál is...
– Otthon éreztem magamat az ízek világában, viszont az volt a vágyam, hogy legyen egy panzióm. A szüleim teljesítették is ezt a kívánságomat, de csak egy évig csináltam, mert nem bírtam a bezártságot. Visszamentem zöldségesnek, nekem volt a legnagyobb standom az érdi piacon. Szépen ment az üzlet mindaddig, amíg a közelben meg nem nyílt az első nagy bevásárlóközpont. Utána rohamosan elpártoltak a vevők, s úgy éreztem, mintha süppednék lefelé. Hiába hoztam a rengeteg zöldséget, gyümölcsöt, nem fogyott el. Hogy tönkre ne menjenek, feldolgoztam őket. Először savanyúságokat készítettem, megtöltöttem az őszibarackot, a répát, az uborkát, a hagymát és a patisszont is. Utána pedig vettem öt üstöt, beállítottam őket a vén diófák alá, és megfőztem a gyümölcsöket. Egészen keményre, míg meg nem állt bennük a kanál. Ezek lettek a gyümölcssajtok. Ami pedig nem volt túl érett, azon rottyantottam egyet, aztán ott hagytam és elkezdett aszalódni. Egyszer egy álmomban megjelent előttem a disznósajt, de gyümölcsökből és magvakból. Meg is csináltam, amire felfigyeltek a tévések is, és behívtak a Való Világ Villába. Azt a negyvenhat kilós „valóságtortát” ették a villalakók. Majd az érdi majálison egy százhatvan kilós tortát csináltam, különféle gyümölcsökből és magvakból. Egyre többen megismertek, még Fábri Sándor is behívott a show-műsorába, és tortakirálynőnek nevezett el. Mindig is a különlegességekre törekedtem, egyik termékem hozta a másikat. A vevők pedig dicsértek, ízlett nekik – ami szárnyakat adott nekem a további munkához.