Marhák jártak a vadonban

Ez történt Szatmárban is a minap. Szent György táján, amikor szokás szerint először hajtják ki a jószágot a legelőkre, az egyik Nagyarban lakó gazda is kiterelte marháit a gyepre. Jó messze a falutól, az egyik szép kis begybe. Három oldalról az Öreg-Túr szegélyezi, a negyedikről meg a villanypásztor. Ide állandó pásztor se kell, hiszen megtalál a jószág mindent helyben. A réten selymes füvet, a Túrban hűs vizet – minek kívánkozna innen el a marha.

De ezek vagy tizenöten elkívánkoztak. Kitörtek a villanypásztor karjaiból, s nyakukba vették a határt, ami itt még őriz valamit a régi, háborítatlan vadságából. Sűrű bozótosok, erdők, rétek váltogatják egymást, ahol rendesen elbújhat az állat. A mi marháink is elbújtak rendesen. Már vagy tíz napja nyomoztak utánuk a gazda segítői, de csupán a nyomukat látták. Végül aztán csak felbukkantak Szatmárcseke alatt, s ha nehezen is, de sikerült hazaterelni őket.

Igen ám, de egy szép, nagy ökör hiányzott. Tűvé tették érte sokadszor is a határt, ám bottal üthették a nyomát. Egyszer itt látták, egyszer ott, de megközelíteni sose lehetett. Óriási robajlással mindig, mindenki elől meglépett. Nem is lett volna baj, de a vadon törvényeit nem ismerő bikanagyságú állat folytonos mozgásával, dübörgésével a rossz bajt hozta az erdő többi éppen fialó, ellő lakójára. És azt tudjuk, hogy a vad a legkisebb zajra is riadtan menekül, hátrahagyva a magatehetetlen utódokat. Nem volt hát más választás, le kellett lőni a marhát. Ám az mintha csak megérezte volna a bajt, a korábbinál is óvatosabb lett. Tucatnyi vadász nyomozott utána, de így is csak sokára sikerült puskavégre kapni. Az elkószált marhából aztán gulyás lett a fehérgyarmati majálison. Azt mondják, pompásra sikeredett.

De akadnak azért olyanok is, akik semmi pénzért nem ettek volna belőle. Ők szívesebben látták volna, ha továbbra is a szabad mezőkön kóborol. Még akkor is, ha tudjuk, ez a világ nem olyan, amiben csak úgy szabadon kószálhat egy magyar szürke marha.