Pénzt fakaszt a kiszáradt csatorna

Porol utánunk a dűlőút, néhol erdős részen haladunk át. Alkalmi kísérőnkkel Kunbaracs határát járjuk. Keressük az évtizedekkel ezelőtt öntözéshez kiépített csatornát. Meg is találjuk. Azt tudtuk előre, hogy nem lesz benne víz, hiszen ez a legnagyobb gond a homokhátsági sivatagban, de arra nem számítottunk, hogy fák hatalmasodnak a kiszáradt csatorna medrében. Elképedünk azon is, ugyan kinek pattanhatott ki hajdanán az agyából, hogy erdős részen vezessen át csatornát, amiből a jóval távolabbra eső termőföldeket kellene öntözni.

De nem is ezt tartják a legnagyobb bajnak a kunbaracsiak, hanem azt, hogy ezért a használhatatlan csatornáért fizetniük kell a Dunamenti és Kiskunsági Vízgazdálkodási Társulásnak. Mindenkinek, aki földterülettel rendelkezik, vagy ott gazdálkodik. A kunbaracsiak azonban megmakacsolták magukat, és nem fizetnek. Egy magát megnevezni nem kívánó informátorunk legalább háromszázezer forinttal tartozik, mert jogtalannak tartja, hogy a sivatagos területen áthaladó pár kilométeres, kiszáradt csatorna használatáért (vagyis nem használatáért) egy fillért is kiadjon. A gazdálkodó a pereskedéstől sem riad vissza.

Tóth Ferenc, a település polgármestere még jól emlékszik arra, hogy a határban felgyülemlő vizeken csónakkal közlekedtek, s rákászok és pákászok találtak maguknak munkát. Aztán a hatvanas években lecsapolták a vidéket, és fokozatosan elsivatagosodott a táj. A most hébe-hóba lehulló csapadékot azonnal magába szívja a föld, esély sincs arra, hogy bármilyen csatornában megmaradjon.

Miután az állam kivonult a vízgazdálkodás területéről, térségek szerint megalakultak a társulások. Kunbaracs a dunavecsei székhelyű szerveződéshez csatlakozott, ahogyan az összes felső-kiskunsági település. Aki nem utalja át az éves apanázst, a hektáronkénti 600-700 forintot, attól adók módjára hajthatják be azt a bizonyos érdekeltségi hozzájárulást.

– Miért fizetnénk olyan szolgáltatásért, ami nincs? – kérdezi tőlünk is a polgármester. – Ez jogalap nélküli gazdagodás. A hozzájárulásnak önkéntes alapon kellene működnie, mert ennek a fogalomnak bizony semmi köze nincs az adóhoz. Azt szoktam tanácsolni a gazdálkodóknak, fizetési ellentmondásra hivatkozva ne ismerjék el a követelést, és tértivevényes levélben küldjék vissza a feladónak.

Az érintettek többsége megfogadja a tanácsot. Egyébként sem tudnának már újabb anyagi terhet magukra vállalni. Kiss István, a Dunamenti és Kiskunsági Vízgazdálkodási Társulás ügyvezető igazgatója pedig az 1995-ben megalkotott törvényre hivatkozik, amikor a kunbaracsiak problémájáról kérdezem. A vitatott hozzájárulás nem a kárhaszon, hanem a szolidaritás elvén működik, ami leginkább a társadalombiztosításhoz hasonlítható. Annak is fizetnie kell, aki éppen nem beteg.

– Alapjaiban megértem a kunbaracsiak kifogásait – nyilatkozza Kiss István. – Ám függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs csatorna, hozzá kell járulniuk a közgyűlésen elfogadott mértékű támogatáshoz. Ha más a véleményük, azt szabályos keretek között kell érvényre juttatniuk. Csakhogy a közgyűlésekre nagyon kevesen jönnek el, a tagság 25-30 százaléka. Harminckilenc településen mintegy hétezer tagunk van, de csak 75-80 százalékuk fizet rendszeresen. Két éve még 80 millió forintnál is több kintlévőségünk volt, mára ez az összeg lecsökkent 25 millió forintra.

Balogh József, a térség országgyűlési képviselője szívén viseli a kunbaracsiak problémáját. Már csak azért is, mert gazdálkodóként maga is érintett. Törvénymódosítást szeretne elérni. Ez ügyben már interpellált a parlamentben, azt javasolta, hogy az aszály sújtotta Homokhátság mentesüljön a vízgazdálkodási érdekeltség alól. A képviselő azonban mindennek még nagyobb nyomatékot akar adni, ezért június 4-ére tiltakozó falugyűlést szervez Kunbaracsra, ahová meghívják a vízgazdálkodás illetékeseit is.