Macsó kacsagácsér

A hím nászruhája a madárvilág egyik legpompásabb mesterműve. Különösen tetszetős, érces fényű és világossárga rajzolattal díszített, zöld és fekete színezetű feje. Ezzel szemben a tojók és a fiatalok meglehetősen egyszerűek, leginkább a mi tőkésrécénk tojóira emlékeztetnek. Míg a gácsérok hangja különösen mély, kacagásra emlékeztető, addig párjaik a házi kacsához hasonlóan, de jóval halkabban hápognak. Nemcsak csőrük szürke, hanem a récék közt igen hosszú lábuk is, ami egyedi jelenség a madarak e csoportjában.

A vadonban Kelet-Szibériában és Kamcsatkán, az édesvizű tavaknál, többnyire közel a vízhez, egy-egy nádfoltban építi a fészkét, melynek belsejét tollal béleli ki. Fogságban viszont érdekes módon nem a szabadon álló fészekbe, hanem inkább odúba tojja tojásait. Még a tavasz beállta előtt, általában a vándorlás során alakulnak ki a párok, de távolról sem viselkednek olyan agresszívan, mint más récefajok. Ezzel is magyarázható, hogy a díszkacsatenyésztők szívesen tartják őket, hiszen több pár is békésen él és szaporodik akár egy kisebb kerti tó körül. A hazai tenyészetekben jó időjárás esetén általában áprilisban kezdenek tojni, de ha gazdáik elszedik a tojásokat, május végén egy újabb, kisebb fészekaljjal örvendeztetik meg őket.

A bajkálréce a nappalok rövidülésével és a hűvös idő beálltával vándorútra kel költőterületéről. Ezért ebben az időszakban a fogságban tartott állatok is mozgékonyabbá, élénkebbé válnak. A vadonban általában Kína, Korea és Japán területeire húzódnak, ahol hatalmas tömegekbe verődnek össze. Ilyenkor szó szerint elsötétítik az eget. Ez történt például 1996-ban Dél-Koreában, ahol egy körülbelül kétszázhatvanezer egyedből álló csapat alakult ki. Ha egy ilyen sereg ellepi a rizsföldet, akkor bizony oda a termés, ezért nem kell csodálkoznunk, hogy a földművesek tűzzel-vassal, pontosabban ma már egyre gyakrabban méreggel próbálják gyéríteni állományukat. Oroszországban annak ellenére, hogy védett, s így nem vadásznak rá, megváltozott a faj magatartása: sokkal félénkebbé, óvatosabbá váltak, csak éjszaka táplálkoznak a gabonatáblákon. Nyilván a kevésbé éber, bizalmas madarak könnyebben kerültek puskavégre a vándorlás során, így a bizalmatlanabb egyedek maradtak meg, s ezek utódai alkotják a mai állományt. Ugyanakkor a fogságban könnyen szelídülő állatok, melyek felismerik gondozóikat, nemritkán kézből is etethetők.

A bajkálrécét (nálunk cifra récének is hívják) mintegy kétszáz éve kezdték el tenyészteni Angliában, majd pedig Hollandiában és Belgiumban vált népszerűvé, olyannyira, hogy már-már háziasított állatnak is tekinthető. A fehér mellett ezüst színváltozatát is kinemesítették, de ezek közel sem olyan lenyűgöző szépségűek, mint a vadszínű tollruhát viselő rokonaik.

Költéskor különféle leveleket, apró vízinövényeket eszik, de nem veti meg a kisebb csigákat, kagylókat sem. Vándorútján elsősorban hajtásokkal, magokkal táplálkozik. Fogságban is könnyen tartható: különféle gabonamagvak és kacsatáp alkotják alaptakarmányát, a magvakat csíráztatva is lehet etetni.