Fehér mágia, feketén

Meg vagy átkozva, valaki rontást küldött rád! – közli máris Eszmeralda, a jósnő. Nincs varázsgömb, és a fekete macskából is csak a cicus stimmel. Homály viszont uralkodik nála, úgy fejmagasságban – de lehetne később az én szememben is, ha nem kizárólag az újságírói kíváncsiság hozott volna ide.

Bejelentkeztem, mert nem tudtam ellenállni a fényképes hirdetésnek, melyben a távolba révedő jósnőről kiderül: képes volt miattunk eljönni Európából egészen idáig. Jókora utat tett meg, hiszen az emberiség hívta. Segít is mindenen, lett légyen az szerelmi probléma, impotencia, alkoholizmus, netán epilepszia. A jövőt – jelenleg az enyémet – tarokk-kártyából olvassa.

– Ide figyelj, csupa rossz, érted? Akármit nézek, csak a baj, a betegség, a tragédia.
– De ezekre az van írva, hogy szerencse – mutatok rá naivan néhány kiterített kártyalapra.
– Persze, szerencse betegséghez, bánathoz, veszekedéshez – mondja, egyetlen reménysugarat sem hagyva.

Vészjóslón ingatja a fejét, nagyokat fújtat, és tagoltan hangsúlyozza: mindennek a rontás az oka. Jó nagy lehet a rontásom, betakar rendesen, Eszmeralda még a jelent sem látja tőle. Aztán nem teketóriázik, rákérdez: mit dolgozok, hol a munkahelyem, van-e férjem és gyerekem. S ekkor felcsillan a szeme:
– A rontás rajtad keresztül átmegy a családodba, nemcsak a te életedet teszi tönkre, hanem az övékét is.

Bizonyára itt zuhan össze mindenki, mert Eszmeralda hirtelen stílust vált: felajánlja a segítségét. Kiderül, a rémségekből semmi nem következik be, ha követem az utasításait. Nem kell más, csak egy fénykép a házunkról, a családomról, egy nyers tojás, egy üveg víz, három különböző színű élő virág és ötvenezer forint. Ennyi ugyanis a rontáslevétel ára. Mi is állt a hirdetésben? „Hívjon, hogy a pénzben való szerencse megjöjjön!” Hát persze, megjön az is: az övé.

Valahol mégiscsak nyugtalanít az az átkozott rontás, alkuba fogok. Hiába, negyvenezernél lejjebb nem adja. Próbálok a lelkére hatni, de fölösleges az ebbéli fáradozás. Fogy a türelme, végül felcsattan: nem a piacon vagyunk, neki a cégét fenn kell tartania. Ekkor vallom be, miért is jöttem el ide.

– Ne írj rólam, oké? Nem kell több reklám. Egyébként meg vagy elégedve? – kérdezi, de maga sem gondolhatja komolyan, mert sietve magyarázza: nálam sokkal rosszabb helyzetű kliense is akadt már, a rontás meg még nem hatalmasodott el az életemen. Amúgy nyugodtan levetethetem azt bárki mással.
– Akár egy pappal is? – kérdezek rá a legolcsóbb megoldásra.
– Persze, pappal is. De rólam ne írj.
– Evangélikus pappal is?
– Az a legjobb. Az evangélikus papnak van hozzá… hogy is mondják? Van hozzá – talál rá hirtelen a fogalomra – evangéliuma!

Jó hírrel távozok hát, kifizetem az ötezer forintos alaptarifát – a jósnői cég költségeinek fedezésére. Számlát persze nem kapok. Aki Eszmeraldához eltalál, annak garantáltan nem lesz nyugta.