Miért éppen Skandinávia?

Stockholm felé, a barangolás hetedik napján, a norvégiai Bergen városában a klasszikus városnézésé a főszerep. Íme, a rövid válasz, hogy miért éppen Skandinávia?

„A Floyen hegyre a Floybanennel megyünk föl: az egyik bedekker kábelvasútnak, a másik drótkötélpályának, a harmadik hegyi vasútnak nevezi. Amúgy olyan, mint a Várban a sikló, csak hosszabb, és húszévente cserélik a szerelvényeket, pedig nem pusztította el a háború.

A kilátóból elénk táruló kép bizonyítja, hogy az útikönyvek közhelyei Bergenről nem tartalmilag hibásak, csak irodalmi értékük kifogásolható. A panorámához egy öttagú, orosz férfiakból álló megélhetési kamarakórus adja a zenei hátteret. Szépen énekelnek, a közönség nem sejti, hogy a dalok egy része a szovjeteket idézi. Látjuk lent, a kikötőben az óriáshajót, amelyikkel Oslóban találkoztunk – nem tudom, hogyan viselném azt a pár hónapot, ami alatt Skandinávia körbejárható vele.

Mire leereszkedünk a halpiachoz, rendesen megéhezünk. Nem részletezem a reggel halászott tenger gyümölcseiből frissen grillezett táplálék gyönyöreit, inkább a Halárusok című élő show-ra térek ki. Nem nagy az egész piac, jól belátható és természetesen a kikötőben van. A fő attrakció egy olyan sátor, amelynek mind a négy oldalán van elárusítópult. Belül, ha jól számolom, nyolc fiatal végzi a kereskedői munkát. A vevői oldalon időnként összegyűlik egy-egy csoport, ők külön előadást kapnak olaszul, spanyolul, franciául, németül. A külföldiek persze friss árut nem vásárolnak, de kaviárt, rák- és tintahalkonzervet, füstölt halat komoly tételekben visznek. Egy kínai fiúval beszélgetek, őt az aktuális közönség nem foglalkoztatja – éppen spanyol nyelvű előadás zajlik, mint később kiderül, egy uruguayi világjáró tolmácsolásában. A kínai számítástechnikát hallgat Oslóban, azt mondja, ebből a nyári munkából megélni nem lehet, viszont nem unatkozik. A többiek szintén egyetemisták, kivéve az egyetlen norvégot, aki viszont a tulajdonos.

A Hanza-házak elől indul a kisvonat, amelyiknek »természetesen« gumikerekei vannak és közúton közlekedik – működik ilyen a világ minden, a turizmusra és magára csak egy kicsit is adó városában. Befizetünk a másfél órára, jól tesszük, nem csak a most látottakat ellenőrizhetjük, de elkanyarodunk kissé távolabbi dombokra is, ahová amúgy az egynapos látogató nem jut el. Estefelé alaposabban megszemléljük a Hanza-házakat – világörökség. Egy 1702-es tűzvész után újjáépítették, az is már háromszáz éve történt, Amerikában ősréginek számítana. És persze megvacsorázunk.”