Tűzoltással fertőzve

– Vigyázzatok, nagyon csúszik minden, nehogy nekem a padról lekeveredjen valamelyik! – adja az indulás előtti utolsó utasításokat csapatának a pusztamérgesi önkéntes tűzoltó, a gyerekek feszülten szívják magukba az intelmeket.
– Nem szabad beszélni, azért hibapont jár. Szóval egy hangot se akarok hallani – dörög az edző.
– Még én se szólhatok? – kérdez vissza egy gyermek, aki láthatóan úgy érzi, ő ezt nem fogja kibírni.
– Te se – reccsen rá a tűzoltó, felnéz az égre, sóhajt, keresztet vet, miközben a gyerekek alakzatba állnak a versenybírák előtt, és szabályszerű jelentést tesznek.

Az úgynevezett CTF-versenyek (az angol betűszó a nemzetközi tűzoltószövetség műszaki szakbizottságát jelöli) nemzetközi szabvány szerint zajlanak. Nagyon úgy tűnik, hogy a tűzoltósport mára csak a kistelepüléseken maradt meg – ahol nincs hivatásos tűzoltóság, van ellenben önkéntes, és ha sportról van szó, a lehetőségek száma nem éppen végtelen: van egy focicsapat meg egy tűzoltócsapat, lehet választani. Mindezt egy partvonalon ácsorgó kalocsai hivatásos tűzoltótól tudom, aki azon sajnálkozik, hogy az ő városukban nincs ifjúsági csapat, pedig itt aztán van alkalom tehetségeket felfedezni.

Maga a verseny két számból áll: az egyik némi szereléssel egybekötött váltófutás, a másik során a csapat együtt különféle akadályokon – alagúton, vizes árkon, padon – hág keresztül, miközben legöngyölít és összeszerel egy hosszú tömlőt. Csavarodásért hibapont jár! Azután a végén megint szerelnek valamicskét, majd négyen egy vízsugárral próbálnak eloltani egy piros lukat – a feladat lényege, hogy pontosan célozzanak a fecskendővel, és minél hamarabb megteljen az edény.

– Ínnye, az mind mellé megy – tátja a száját a nézőtérről egy cirka tízéves versenyző. Az eső most kicsit jobban rákezdett, ezért a gyerekek a fedett lelátókra tömörülnek, ott szoronganak, mint verebek az ágon. – Martin, te lököd magad, te kutya – jegyzi meg egyikük, mikor társa a neki járónál több helyet próbál kidúrni magának. Időközben a csúszós füvön kisebb balesetek következnek be: egy sisakos kislány nem hajolt le eléggé, és fejjel nekiszaladt az alagút bejáratának, a másik a már korábban emlegetett pad előtt taknyolt hatalmasat. Mindez intő jelként szolgál a többieknek. – Mondtam neked, hogy csúszik, mint az atom – szólal fel valaki, miközben az egész társaság szakmai szemmel méregeti a többiek teljesítményét. – Ezek aztán tudnak szerelni – biccent egy srác elismerően.

De mi ennek az értelme? Megint a már említett kalocsai hivatásos tűzoltó véleményét idézzük: először is a gyerekek megszokják a fegyelmet, az összehangoltságot, és megismerkednek a tűzoltás alapvető eszközeivel. Persze ezek az eszközök nem túl korszerűek – az elmaradás a hivatásos tűzoltók felszereléséhez képest harminc év –, de a lényeg, hogy az alapvető tudnivalókat megtanulják. Van, akit olyannyira sikerül megfertőzni, hogy később hivatásos tűzoltó lesz. De akiből nem lesz hivatásos, az tevékenykedhet a vonulási joggal rendelkező háromszáz önkéntes tűzoltó-egyesületnél. Ha a nagy tüzeket nem is tudják eloltani, de ezzel együtt is segítséget jelent, ha csak azt meg tudják akadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen, vagy információval látják el a helyismerettel nem rendelkező hivatásosokat. A tűzoltással megfertőzött fiatalból utóbb lehet vállalkozó, hentes vagy szobafestő – mivel a tűzoltóságnak gyakran van szüksége szponzorokra, nem kizárt, hogy rászorulnak olykor ezeknek az embereknek a jóindulatára. Ami testet ölthet akár egy kedvezményes árú laktanyafestésben is…

Az ifjúsági csapatok rendszerint heti egyszer tartanak edzést, tavasszal azonban kezdődik a versenyszezon, és ilyenkor akár heti háromszor is összegyűlnek gyakorolni – persze csapata válogatja, ezt mindenesetre a győztes Letenye edzőjétől hallottam. Merthogy a tűzoltósportban is van versenyszezon: először a megyei fordulók, ahol két (vagy az előző év győztes megyéjéből négy) csapat juthat tovább, azután pedig az országos és a nemzetközi összecsapások következnek.

– Nem lesz semmi baj, ne féljetek – nyugtatja az egyik lány egy fiúcsapat tagjait, akik kissé megilletődve vették tudomásul az előttük versenyzők kimagasló eredményeit a váltófutásban. Egy velük tartó felnőtt nem szereti hallgatni a kishitű dumát: félelemről szó sem lehet! – Akkor mit mondjak nekik? – kérdez vissza a lány. – Borulj fel, oszt keljél fel – hangzik a válasz.

Hihetetlen energiákat tesznek a gyerek tűzoltók ebbe a sportba: amilyen nyeglén álldogálnak a vidéki kiskamaszok a partvonalon, olyan feszesen húzzák ki magukat a pályán: a síkos füvön is rohannak, mint a nyúl, miközben a többiek vadul biztatják őket. Például az üllésiek azt ordítják fennhangon, hogy „Csak az Üllés”, amit a „Csak a züllés”-től egy világ választ el. És ez, vélhetően, a dolog értelme.