Remetének lenni jó

Külvárosi lakótelepek, elhagyott plébániák adnak alkalmi, átmeneti otthont a huszonegyedik század remetéinek, akiket a világból való menekülés késztet erre az életformára.

Bizonyára mindegyikük megirigyelhetné a történelem első remetéjének, a harmadik században élt Remete Szent Pál rejtekhelyét, akinek Alsó-Théba pusztaságában rejtőző barlangja szomszédságában datolyapálma-liget sarjadt és tiszta, bővizű forrás bugyogott.

A maiaknak meg kell elégedniük az elhagyott, lepusztult épületek dohos pincéivel, szemetes zugaival. Ez a környezet valóban nem csábít világi hiúságokra, ami a remeteélet egyik fontos szempontja, ugyanakkor alkalmas lehet egy új, egy istenes élet elkezdésére.

Ez az életforma tiltakozás részint az egyház túlzónak tartott aktív magatartása, részint az önzővé vált társadalom ellen. Legalábbis a bolognai egyetem szociológusa szerint, aki 37 remetét keresett föl, és a velük készült beszélgetések alapján rajzolta meg a mai, világtól elvonult ember típusát és foglalta könyvbe tapasztalatait.

A tanulmányból kiderül, hogy az olasz remeték többsége Lombardiából származik, és olyan nagyvárosokban él, mint Róma és Bologna. Föltűnő, hogy nagy részük korábban értelmiségi foglalkozást űzött, tanár, mérnök vagy éppen orvos volt. Mostani szerény életvitelükhöz kisebb kézműves munkákból és adományokból szereznek pénzt.

Amíg Olaszországban kettőszáz körüli igazi remetéről tudnak, addig Franciaországban számuk a háromszázat közelíti. Németországban a hivatalos felmérések szerint csak nyolcvanan remetéskednek, az Egyesült Államokban viszont ötszázan, és világviszonylatban több közöttük a nő, mint a férfi. A jelenséget látva a szakértők emlékeztetnek: a remeteség Európában a középkorban volt utoljára népszerű. Most a reneszánszát éli, és nem kizárt, hogy ezek a mai remeték egy új, modern szerzetesi rend előfutárai.