Telény leleménnyel

Egészen furcsa módszerrel kergetik a halat. Sehol se láttam még ilyet, csak itt. Szilveszter napján jártam utoljára erre. Szatmárnémeti felől, a Hutákon át jöttem, s az út és a Tisza találkozásánál szokás szerint megálltam. Fent a hágón még ragyogott a nap, de lent ködös szürkeség volt, amiből valósággal kitűnt egy vérpiros dugó a Tisza hátán. Méltóságteljesen úszott a folyón, majd hirtelen felemelkedett, hogy aztán megint repüljön vissza a vízbe.

Kíváncsiságom legyőzte az óvatosságomat: a meredek parton lecsúszkáltam a vízhez, ahol három férfi horgászott. Két magyar meg egy román, de ő is kiválóan beszélte a nyelvünket. Ami azért is furcsa, mert ha más helyzetben magyar társaságba keveredik egy román, szlovák, ruszin, automatikusan románra, szlovákra fordul a szó. De a horgászat más, annak magyar a nyelve, ahol magyarok is élnek.

Eleinte gyanakodva méregettek, mert errefelé is igen szigorúan veszik az orvhorgászatot. De aztán megnyugodtak, s alaposan szemügyre vehettem a készségüket. Félméternyi hosszú, két-három milliméter vastagságú szívós acéldrót a lelke, amire egy háromszög alakú, vékony szálú, de erős hálót kötnek, s egy karabinerrel a főzsinórra csatlakoztatják. Fölé öklömnyi dugót is tesznek, hogy fenntartsa a hálót, amit a folyással szembe vetnek be, s a parttól tizenöt-húsz méterre úsztatják, majd húsz-harminc méter megtétele után kezdik felfele tekerni. Ilyenkor szokott a hálóba akadni a hal.

De most nem akadt. Ez a felszerelés a csendesebb őszi vizekre való, amikor a keszeg, s főleg a paduc megkezdi a vándorlását a téli pihenőhelyekre. Mint most is – ezért is hajigálnak olyan bőszen a fiatalok. Fognak is egyet-kettőt, de ez nem az igazi. A nap hamarosan a nyugati peremre ér, menni kéne, messze még ide Máramarossziget. Ám ekkor meghajlik a csicsókaerdő, kilép egy idősebb ember. Magyarul köszön, s tisztes távolban tőlem elkezd hajigálni. Nehéz körforgóval dobál, ami nem erre a gyors vízre való. Mondom is neki, mire szégyenlősen elmosolyodik. „Nincs más, a vobler drága.” Pedig arra megy igazán a telény. A telénynek a Felső-Tisza mentén domolykó a neve. Nem nő nagyra, a kilós már szép példánynak számít, de nagy élvezet rá horgászni. Az apró körforgó vagy a kisebb műcsalik okozzák általában a vesztét, de csontival, máléval úsztatva is meg lehet fogni. De a pergetés az igazi! Veszem én is a gerincesebb botomat, felteszek egy zöldesfekete voblert, s azonnal akasztok vele egy szép harmincdekást. Majd kettő darab arasznyit, aztán egy félkilóst – és szemem a szomszédra téved. Hajigál ő is szegény, de semmi.

– Próbálja csak meg ezekkel! – veszek ekkor elő három műhalat, s leteszem mellé egy kőre. A telényeket is, aztán elbúcsúzom. Már a szakadt part tetején járok, mikor utánam kiált:
– Köszönöm! Ha gondja van, itt a víznél megtalál!