Kisded

Nem véletlenül, mert gyermekkoromnak azok voltak a legszebb, legemlékezetesebb napjai, amikor karácsony estéjén szüleimmel és nővéremmel együtt valamilyen távoli helyről hangzó csengettyűszóra bevonultunk a nagyszobába, körülálltuk a már ott pompázó, feldíszített karácsonyfát, s közösen rázendítettünk néhány szép karácsonyi énekre, legelőször csaknem mindig erre:
„Pásztorok, pásztorok, örvendezve, / Sietnek Jézushoz Betlehembe. / Köszöntést mondanak a Kisdednek, / Ki váltságot hozott az embernek.”

Mivel nemcsak ebben, hanem több más karácsonyi énekben is kisdednek nevezik a csecsemő Jézust, akkoriban a kisded és a karácsony szinte összefonódott egymással a tudatomban; a kisded szóról ösztönösen a karácsony, az utóbbiról pedig a kisded juttott eszembe. Ma már ez az összefonódás nem olyan szoros, mint annak idején, de most, íme, mégis épp karácsonyi számunkban írok erről a szóról.

Nem ok nélkül, ugyanis egyik hetilaptársunk december elején megjelent számában a lap egyik – a tévéből is jól ismert – rovatvezetőjének tollából erre a mondatra figyelek fel: „A szülők meg kint a parton szoronganak, és a szigorú úszómester kemény pillantásától kísérve próbálják a vízbe benyúlva kimenteni a dedeket.”

Játékos, szellemes, egyéni szóelvonás – könyvelem el magamban az olvasott szót, de azután úgy gondolom, azért nem árt, ha egy-két dolgot elmondok a kisded múltjáról. Nos, a szerzőnő jól érezte – vagy talán tudta is –, hogy az első szótag csakugyan a kis melléknévvel azonos, de az talán számára is újdonság, hogy a ded önmagában voltaképpen nem más, mint egy kicsinyítő képző, sőt a kisded egykor maga is melléknév volt, nem főnév. „Kisded hajlék, hol születtem, / Hej, tőled be távol estem!”, írta egy szép versében Kisfaludi Károly költőnk. Még a „kisded Jézus” szókapcsolatban is csupán jelző, tehát melléknévi szerepű a kisded, mint ahogy már a XV. században is meglevő gyermekded, kerekded szavunk is az. De a XIX. század nyelvújítói már szintén megpróbálták önállósítani a ded végződést, igaz, elsősorban melléknévi, ’kicsi’ értelemben. Például Verseghy Ferenc, aki Magyar Aglája című kötetében így írt: „Arczra esvén ded lábához, kértem, fogja pártomat.”

Verseghy ded szóalkotása nem terjedt el, de néhány nyelvújítás kori, -dad, -ded képzős melléknév igen: édesded, gömbölyded, tojásdad stb. Nekem ilyenkor, karácsony táján ezentúl ez az eddig nem hallott, ’kisded’ értelmű ded szó is eszembe fog jutni.