Levélváltás a vasemberrel

Zavarba hoztál, fiú! Ültetek az asztalnál páran, közel a harminchoz vagy már túl rajta, innen vagy már túl az első családalapításon, és sistergett bennetek a tennivágyás. A családi vállalkozásban még nem a tietek a döntő szó, igazi próbatételnek már nincs ott három év katonaidő a jugoszláv határon, sem a NÉKOSZ, ahonnan reggel iskolába indulhattál volna, hogy hat órát seggelj, két deci teával, egy fél szelet vizes-mézes kenyérrel a gyomrodban. Nyáron nem építettél Dunapentelét, sem Diósgyőrt, paradicsomot sem szedtél a Lenin téeszben. Mind ehelyett mondtátok hát a tutit: Ironman, az oké lesz, 3,8 kilométer úszás, 180 kilométer bringa, aztán levezetőnek a maratoni táv, 42 kilométer és 195 méter. Álmodik a nyomor – válaszoltam, és legalább három asztallal odébb ültem tőletek. Neked, Loránd, onnan már nem nagyon látszott a kezdődő sörpocakod, amit a Te korodban jópofán még túlfejlett hasizomnak lehetett hazudni. Már el is felejtettem ezt az egészet, amikor a számítógépemben megjelent a leveled, naplód, cikked – nem is tudom, minek tituláljam, majd kiderül. Hát akkor lássuk:

„Jó, ha az embernek vannak álmai, mert azok közül akár meg is valósulhat valamelyik. Így voltam én az IM-mel (Ironman), amikor szóba hoztam, sokan röhögtek rajtam, és talán ez adta azt a kezdő impulzust, amivel 2007 májusában, tíz év következetes és szisztematikus lumpeneskedés után nekivágtam a felkészülésnek. Sportcipő, melegítő fel, aztán nagy levegő, futok egy »Zagyva-karikát«, ami Szolnokon három kilométert jelent. Nocsak, túléltem, sőt – óvatosan jegyeztem meg magamnak – még tán jól is esett.

A sörpocak fokozatosan eltűnt, mi több, egyszer csak azon kaptam magam, hogy Pest utcáin csattogok egy fél¬ma¬ratoni versenyen. Ettől kezdve böngésztem programokban az alkalmakat az utcai futóversenyekre. 2008 októberében végigfutottam a maratoni távot, és megérdeklődtem: mi a fenét is csinálnak Nagyatádon?! Ja, hogy ugyanez, csak plusz bringa meg úszás is… Hajnali kettőkor keltem – valamikor feküdni szoktam olyantájt –, és elindultam, hogy végignézzek közelről egy ilyen versenyt. Hétkor már ott bámészkodtam a rajtnál.

Hogy tetszett-e? Itthon uszodabérletet váltottam, és 2009 tavaszán megvolt az első, gyorsban leúszott ötven méterem. Senkit nem kértem, hogy tanítson, ettől egyéni a stílusom. Még ebben az esztendőben áttempóztam a meglehetősen hullámzó Balatont.

A Cannondale bringa beszerzése rutin volt, és most már nem akadt kifogás arra, miért ne teljesítsem az Ironman-távot. 2010 lesz az én évem, mondogattam magamban, ekkor vetem magam alá az igazi próbának, meglátjuk, mit érek. 2009 vé­gén még lefutottam egy maratoni távot Firenzében, aztán amikor a naptár 2010-re fordult, megkezdődött a triatlonos évem. A felkészülésben volt egy szuszra 100 kilométer bringa, futás orrvérzésig. Úgy terveztem, hogy augusz¬tus közepéig összeadva teljesítenem kell úszásban a 150 kilométeres, futásban az 1500 kilométeres és kerékpárban az 5000 kilométeres penzumot. Minden számban túlteljesítettem a tervet, így érkeztünk An¬csikával, a párommal a nagyatádi Ironman-triatlonra.

Gyékényesen szálltunk meg, és ahogy készítettem össze a cuccaimat, ragasztgattam a rajtszámot a bukóra, a hideg szaladgált rajtam. Éjszaka a nagy izgalomban alig három órát tudtam aludni, reggel a depóban a 345-ös helyet kapta a bringám, aztán szemüvegfelrakással húztam szándékosan az időt, és mire beverekedtem magam a tömeg közepére, lőtték a rajtot. Jobbra-balra bámészkodtam, köröttem mindenütt csapkodó versenyzők, néha egy bója jelezte, hogy jó irányba haladok. Az úszás 1 óra 21 perc lett, ami a 149. helyhez volt elég.
A depóban felpattantam a bringára, és ugyan kissé felhős volt az ég, nem fáztam az úszóruhában. Nézelődtem, ettem, ittam, ja, és közben tekertem. Az volt a taktikám, hogy a pulzusomat igyekszem 140 körül tartani, és ez végig sikerült. Ancsikánál volt a hűtőtáska, minden finomsággal, de útközben olyan jó volt a kínálás, hogy az ő szolgáltatása a fényképezésben merült ki. A kerékpár 5 óra 31 perces időt hozott, ezzel a 96. helyre tornáztam fel magam. A depóban 6 percet időztem a maratoni táv lefutása előtt, ennek nagy részét a vécén töltöttem, nem volt szívem bringázás közben megállni…

Futás közben éreztem először a 35 fokos kánikulát! Az első körben feltérképeztem a pályát, megtaláltam a tempót, ami jólesett, és úgy véltem, kitart 42 kilométerig. A parkban locsoltam a fejemre a vizet, és hörpintettem néhány korty energiaitalt. Itt már szükség volt az asszisztenciára, mindig bemondtam a kör végén, mi következik: úgymint energiaital, gél, magnézium vagy szolnoki artézi víz. Az első hat kör gyorsan lepergett, aztán kezdett eluralkodni rajtam a fáradtság. De ekkor már azt mondogattam magamban: mindjárt vége, tuti, hogy megcsinálod és hamarosan Ironman leszel! Az utolsó körben már gályarabság volt a futás, vártam a végét – de kicsit mégsem, mert nem kívántam, hogy ez a nagyszerűség, amire annyira vágytam, véget érjen.

Az utolsó 10-15 perc miatt volt érdemes végigcsinálni az egészet. Úgy éreztem, mindenki nekem szurkol, nekem süt a nap, izzadok, de száguldok a cél felé, egy hosszú, nagyon kemény út végére érek, amit egyedül csináltam végig. Szerettem volna, ha megáll egy kicsit az idő, és talán a Nap is az égen. Egyszer csak a nevemet hallottam, a kezem a magasban, dobtam néhány puszit az égieknek is, Ancsika az emlékérem mellett a nyakamban csüngött, így lassúztunk néhány percet…

Azt hittem, ha vége lesz, bőgni fogok, de azon kívül, hogy a szemem bepárásodott, egész keményen viseltem az egészet. A maratoni 4 óra 15 perc lett, a férfi mezőny 400 indulója közül a 62. Ironman lettem. Az időm 11 óra 22 perc 14 másodperc. Én 12 órát terveztem magamnak, vakmerően, még ezt is túlteljesítettem. Most már jöhet akármi, tőlem ezt senki el nem veheti. Aki pedig bármit is fikázik belőle, azt mondom, csinálja utánam!”

Hát ezt írta Hegyi Loránd Szolnokról. Zavarba hoztál, fiú. Ezután, becsszóra, odafigyelek akkor is, ha nagyot mondasz!