Kér és rigó énekel

Kicsit korán érkeztünk, de már nem lehetett bírni a gárdával. Hosszú volt a tél, még menyhalazni se volt nagyon kedvünk, március 15-re viszont ragyogó lett az idő, meg se lehetett volna kötni bennünket. A cimboráknak persze könnyű, Mátészalkától, Ópályitól csak egy ugrás a Szamos – Nyíregyháza kicsit odébb van. De hát milyen utakat megtettem én már pár nyamvadt keszegért? Volt, amikor egészen Tassig, a Dunáig autóztam, merthogy „megy a balin!”. Ment is, de nem nekem. Pedig két napon át hajkurásztam őket (alvás az autóban, pufajkában, gumicsizmában), de egy másfél kilóson kívül nem jött egyéb.

Mások két-három kilósokat fogtak, szakmányban, úgyhogy bánatomban hazafelé jövet valahol megálltam a Kiskunság egyik csatornáján, s nekiálltam keszegezni. Micsoda!? Másfél óra alatt összejött vagy öt kiló, s nem ám féltenyérnyi bodorkák, hanem félkilós dévérek, kárászok, piros szárnyúak! Jött volna több is, de sajnos nemcsak a hal, hanem az őr is befutott, nekem pedig lejárt a napijegyem. Nem igazán esett volna jól, ha feljelent, így hát pakoltam pánikszerűen.

Négy hónappal korábban a tokaji hídon már megjártam, nem hiányzott egy újabb büntetés. Január eleje volt, a lusta horgász nem váltja még ki ilyenkor az éves engedélyeket. De nem is horgászik januárban! Sajnos mi igen, ráadásul a Tisza-hídról, hogy a leglustább halőr, rendőr is felfigyeljen ránk. Fel is figyeltek. Tizenötezer forintunk bánta, s az aznapi horgászatnak is lőttek.

Most itt, Kér határában nem fenyeget bennünket ilyen veszély. A többiek pedáns horgászok, engedély a zsebben, a rakós botok a tokban, csonti az autóban, tehát mégiscsak irány a Szamos. Nem kell messzi menni, itt folyik előttünk. Ötven méter talán, jó húzós víz, csak kicsit meredek a partja. Közben befut egy helybéli pecás is, azt mondja, májusban gyönyörű paducok jönnek, pergetve meg igazi harcsák, öt-hat kilósok. Több se kell a cimboráknak. Bevetik magukat a sűrűbe, kisvártatva már hallom is, hogy suhogtatják a dióverő botokat. Reggel, a Holt-Szamoson is fogtak, de az melegebb víz, a halnak is nagyobb az étvágya. Az élő Szamos viszont alig kétfokos, ilyenkor még nem nagyon eszik a hal. De azért egy-két keszeg, apróbb domolykó itt is megakad. A domik persze mennek vissza, a keszeget viszont elteszik, mert az idén még nem ettünk friss halat, s biztatnak engem is, hogy ne heverésszek, menjek pergetni.

Fel is teszek egy apró voblert, s elindulok a gáton, hogy keressek valami rendes lejárót, mikor váratlanul a túloldalon megkondul egy harang. A kérsemjéni templomban húzzák, nincs tőlünk messzebb háromszáz méternél. Lassan már alkonyodik, amit itt Szatmárban sok helyen barnulatnak mondanak, mikor elhallgat a harang, s végtelen nyugalom, csend ereszkedik a tájra. Nézem a szemközti palajt, a régi révjárót, gyönyörködöm a híres kéri kertekben, s egy öreg nótán jár az eszem: „Kérsemjéni kertek alatt, régen lement rajta a nap…”, mikor fent egy nagy nyárfa csúcsán megszólal egy gyönyörű hangú madár. Énekes rigó – ha ő is megjött, akkor valóban itt a tavasz.

Olyan szépen fújta, hogy teljesen kiment fejemből a horgászat.