Zenészek egy értékvesztett korban

– Hosszú út vezetett idáig, de most már kijelenthetjük: a hírös városból indulva mára országszerte híresek lettek.
– Abban az értelemben, hogy az igazán ismert embereket senkinek sem kell bemutatni, mert mindenki ismeri őket, nem vagyunk híresek. De az is tény, hogy az utóbbi években hihetetlen népszerűségre tettünk szert. A mi műfajunk alapvetően behatárolja a közönséget, egy szűkebb réteg vevő ránk, így ha bemegyek egy boltba, nem biztos, hogy felismernek. Persze ennek ellenkezője is igaz. Nemrég Torontóban jártam, ahol egy táncházban muzsikáltam, és a végén odajöttek hozzám autogramot kérni, közös fotókat készíteni – pontosan úgy, mint idehaza szokott lenni egy koncert után.

– Húsz évnek kellett eltelnie, hogy rajongjanak önökért.
– Soha nem ez vezérelt bennünket. Tulajdonképpen néptáncosból váltunk zenésszé. Táncházakat szerveztünk, kultúrházakba jártunk muzsikálni. A zene nyújtotta élmény és az egymásra való figyelés adott erőt ahhoz, hogy szélesebb körben is megmutassuk magunkat. S ehhez mi választottunk utat. Óriá­sit változott a világ, jeles ünnepeinket már nem úgy éljük meg, mint a régi falusi emberek. Ma is szeretünk, örülünk, szomorkodunk, de másként kell az emberi érzéseket átadnunk, melyeket elődeink a népdalokban szép magyar nyelven megfogalmaztak. Kezdetben az ösztöneinkre hallgattunk, ma pedig már tudatosan keressük a legjobb zenei megoldásokat.

– Hogyan lehet az örökséget továbbvinni?
– Ami a népzenét illeti: a már létező és kimondott alapigazságokat kell úgy előadni, hogy azok szinkronban legyenek az elképesztő technikai, elektronikai fejlődéssel. Néha elbizonytalanítanak az internet kínálta lehetőségek, de ha arra gondolok, hogy Amerikában jóformán csak a YouTube-ról ismernek bennünket, annak bizony örülni kell. És annak is, hogy a Most múlik pontosan című felvételünk – ami a Quimby együttes száma – Magyarország leghallgatottabb, legnézettebb klipje, már több mint ötmillióan voltak rá kíváncsiak. Azzal, hogy megtaláltunk egy új hangot, a felelősségünk is megnövekedett. Egyre több ember számára kezd fontossá válni a muzsika, tehát egyáltalán nem mindegy, hogyan jelenünk meg ezen a területen. Új műfajt teremtettünk, ami a nevünkhöz fűződik. Azt szokták rá mondani, hogy etnorock vagy folkbeat.

– Sokakat meglepett a Kispál és a Borzzal, a Quimbyvel, a Tankcsapdával való együttműködésük. Voltak-e viták zenekaron belül, amikor ezt elkezdték?
– Ha viták nem is, aggodalmak azért adódtak. Bár évekkel ezelőtt már kipróbáltunk hasonlót: egy mezőségi lassú cigány táncdallamot játszottunk el eredetiben, egy dzsessz-zenekarral, swingritmusban. Tehát nem állt tőlünk távol az ilyesfajta kísérletezés, mégis tartottunk attól, hogyan reagál majd a népzenei és a könnyűzenei szakma, illetve a nagyközönség az újításunkra. Hál’ istennek kedvező visszajelzéseket kaptunk, így bátrabban folytattuk. Partnereink is komolyan vették, kölcsönös tiszteleten alapuló muzsikálás lett belőle.

– Pár éve volt egy súlyos balesete, csodával határos módon maradt életben. Hogyan gondol vissza erre?
– Személyautónk frontálisan ütközött egy autóbusszal, az ilyen karambol szinte minden esetben halállal szokott végződni. Hosszú ideig tartott a felépülésem, testemben még ma is platinák emlékeztetnek a balesetre. Sántikálok, de itt vagyok. Hittel, higgadt bölcsességgel, előrelátással, áhítattal teszem a dolgom. Ha jól látjuk a bennünket körülvevő világot, és jól tudjuk átadni a gondolatainkat, érzéseinket, akkor sikeresek lehetünk.

– Az utóbbi időben egymás után kapták a jelentős díjakat, hogy csak a Magyar Örökség-, a Prima Primissima-díjat vagy az ön Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét említsem. Hogyan élte meg?
– Az idő rövidsége engem is meglepett… El is gondolkoztam azon, miért pont most figyelnek ennyire ránk. Talán azért, mert értékvesztett korunkban kevés zenésznek sikerült a megszokottól eltérő világlátást, életérzést adnia, mely által egészségesen formálódhat honfitársaink nemzeti öntudata. Ennyi bizalom és biztatás után tovább kell haladnunk a megkezdett úton.

– Megváltoztatták-e a sikerek az életüket?
– Elég sűrű az életünk, sok a fellépésünk. Jóval többet utazunk, mint korábban. De szerencsére semmiféle személyiségtorzulást nem fedezek fel a zenésztársaimon. Magyarul: egyikünknek sem szállt el az agya.