Bővizűbb vagy bővebb vizű?

Az olyanféle összetett melléknevek közép- vagy felsőfokában, amilyen a nagyméretű, jóízű, forrófejű stb., a régi nyelvben általában nem az egységben fokozott, hanem az első elemükben fokozott formák voltak a gyakoribbak, természetesebbek. Arany János korában pl. még sokan megrótták a nagyszerűbb középfokú alakot, s a nagyobbszerűt védték, ám idővel mégis az első vált általánossá. Az is elősegíthette az ilyen irányú fejlődést, hogy a szóban forgó középfokú alakok eleinte főleg konkrét értelemben fordultak elő, később azonban többnek is kifejlődött átvitt értelme is. Imént felsorolt példáim közül a nagyméretű melléknévnek nincs átvitt jelentése, csak azt jelenti: ’méreteiben (a szokottnál) nagy(obb)’. Nem is szoktuk nagyméretűbb formáját használni, inkább ezt mondjuk: „egy ennél nagyobb méretű borítékot szeretnék kapni”.

A jóízű már nem ilyen egyszerű eset. Ha azt jelenti: ’aminek jó íze van’, akkor ennek középfokát ma is inkább az első elem fokozásával alkotjuk meg, úgy, ahogy már Arany tette ezt Családi kör című közismert versében: „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek.” Ha azonban’ élvezetes, kellemes, szívből jövő’ jelentésben élünk vele, ma már inkább egységben fokozzuk, pl. ebben: „már régen hallottam ennél jóízűbb (= jólesőbb, szívből fakadóbb) kacagást”. A forrófejű középfokának pedig a forrófejűbb az ajánlhatóbb változata, hiszen ez a szó már eleve átvitt értelmű; azt jelenti: ’lobbanékony, meggondolatlan természetű’.

Ezek után válaszolok kollégám kérdésére: a természetesebb középfokú forma a bővizű esetében is az első elemében fokozott változat, a bővebb vizű, hiszen olyan kútról van szó, amelynek bő a vize. Ha azonban pl. szókincsünkről mondjuk azt, hogy annak a tájnyelv „a leggazdagabb, legbővizűbb forrás”-a, azaz voltaképpen átvitt értelemben használjuk, akkor én már inkább ezt az egységben fokozott formát használnám.

S hogy mi számomra a kedves emlék? Az, hogy ez a kis idézet egy 55 évvel ezelőtti cikkemből való (Magyar Nyelv 1956. 74), s hogy pár hónappal később egy jeles nyelvtudósunk, Tompa József éppen erre az én példámra utalva állapította meg, hogy „ez ugyan még nagyon újszerű, szokatlan így, de semmiképp sem »hibás«”. Most, több mint fél évszázad után még kevésbé az.