Versenyt fut az első 92 évvel

Mit kell ezen magyarázni? A mozgás az élet! – csattan fel Laci bácsi a verseny után két nappal, pécsi otthonában. Majd nevetve hozzáteszi: – Nem várhatja senki, hogy üljek le és öregedjek meg.

Bár gyanítom, ha kérnék, se tenné meg. Mert amit ő elhatároz, annak úgy kell lennie. Így esett két évvel ezelőtt is: az ónos eső, aztán meg ő. Hiába mondták, hogy ne induljon el otthonról, az eredmény combnyaktörés lett. A lába hamar felépült, de az edzéseit csökkentenie kellett. Addig heti háromszor körbefutotta a Tubest, ami alkalmanként hat kilométert jelent.

Hogy Laci bácsi futókarrierjének elejét megleljük, ahhoz vissza kell ugranunk a történelemben hetvenöt évet. Hetedikes reáliskolás korában lett ugyanis az iskolai futócsapat tagja, aztán az egyetemen a PEAC hosszútávfutója. Szaladni azonban később is kellett, például a katonaságnál, ahova 1942-ben sorozták be.

– Az első másfél hónapban nem szabadott kijárni a laktanyából. Én az első héten mégis hazaszöktem, és utána is, ahányszor csak tudtam. Mit magyarázkodjak? Nyilván érti. Fiatal házas voltam…

A tűz katonaként is központi helyre került életében: a fogatolt tüzérosztály tagja lett, ahol a futás mellett lovagolni is megtanult. Aztán addig feszítette a húrt, míg a galíciai fronton kötött ki, végül orosz hadifogságban tölthetett el harminc hónapot.

Ekkor hosszú történelemóra következik: megelevenedik benne a Galíciából való visszavonulás, a hadifoglyok mínusz huszonkét fokban és derékig érő hóban való ötven kilométeres gyaloglása és az orosz lélek ellentmondásossága. Pedig Laci bácsi hazatérése után egészen nyugdíjba vonulásáig más tantárgyakat oktatott: a pécsi Zipernovszky Károly technikum, később szakközépiskola matematika- és magyartanáraként, majd igazgatóhelyetteseként dolgozott. Mert édesapjára se hallgatott, aki azt akarta, hogy evangélikus papnak tanuljon. Igaz, az apuka lelkes proletár és ateista szabósegéd volt, de ahogy mondta, sosem látott még éhező papot. Laci bácsi viszont nem szerette annyira a hasát.

A természetet azonban annál inkább. Városszéli kölyökként állandóan a Mecsekben bóklászott, és ez a helyismeret az ötvenes években különösen jól jött. Vasárnaponként ugyanis túrát kellett szerveznie a diá­koknak, nehogy ráérjenek templomba menni.

És hogy miként lett mindebből tájfutás? Csak össze kell adni a természetjárást, a hosszútávfutást, a hadseregnél tüzérségi bemérőként szerzett térképismeretet és a tájológyakorlatot, majd ki kell várni 1956-ot, ami esetünkben arról nevezetes, hogy akkor rendezték meg az első Balaton Kupát: Laci bácsi egy régi tanítványa kedvéért elindult a tájékozódásifutó-versenyen és attól kezdve meg se állt. Tájfutó lett végül a lánya, az unokája, sőt a dédunokája is, büszkén mutatja a róluk készült családi fényképeket. Én meg arra gondolok, hogy nemhiába szökdösött ki annak idején a laktanyából… Ekkor megjelenik az is, akiért tette: 91 éves felesége. A lányuk vezetgeti be a teraszról. Számolgatok: jövőre lesz a hetvenedik házassági évfordulójuk. S várnám a receptet, hogy a hosszú élet mellett mi a hosszú házasság titka, ám Laci bácsi nem filozófusfajta.

– Csinálhat az ember stikliket, de attól függetlenül ki kell tartania – mondja, majd hozzáteszi kedvenc mondását is, miszerint az életből nem szabad nagy felhajtást rendezni. Aztán mesél még a régi diákjairól, felidézi legidősebb tanítványát is, aki ha élne, most lenne 87 éves. Jókat nevet, miközben sorolja csínytevéseiket és süt szeméből a szeretet. Végül igazi magyartanárként Zrínyi Miklós jelmondatával indít útnak: „Sors bona, nihil aliud”, vagyis „Jó szerencse, semmi más”. Ennyi kell az élethez. Laci bácsi – legalábbis első 92 éve alapján – azt állítja, nem tehet szemrehányást a sorsnak.