Döntöttem: táncolni fogok!

– Soha nincs rosszkedve?
– Alapvetően vidám vagyok. Nemcsak önnek tűnik fel, hogy mindig mosolygok. De nem is tudnék másmilyen lenni. Szeretek annak látszani, amilyen vagyok. Múltkor felkértek egy fotózásra, ahol pont azt akarták, mutassam meg a „nem nevetős” magamat. Nagyon jó élmény volt az is.
– Netán a Playboynak készült?
– Nem jó az irány… De voltam már ott is.
– Meztelenül?
– Nem. Engem az nem izgat.
– Volna annyi pénz, amennyiért vállalná?
– Miért érdekli ez ennyire?
– Mert önnek mostanában nagyon fut a szekere, gondolom, nemcsak az ázsiója, hanem a gázsija is felszökött. Megdolgozott a sikerért vagy minden könnyen jött?
– Semmi nem jött könnyen. Nem egyik napról a másikra lettem sikeres. Hosszú évek munkája van benne. Szerintem ez nem is működik e nélkül.
– Meglehet a véleménye a villalakókból kitenyészett sztárocskákról!
– Biztosan van, akinek ez a fajta tevékenység és ismertség ad boldogságot. Én meg a saját utamat választottam, ahol nem lehet szakmai felkészültség nélkül hosszú távon ellenni, vagyis én nem akarok nélküle létezni.
– És ha valakit a háttérből futtatnak?
– Csak a saját sztorimat ismerem jól, azt meg magam raktam össze.
– Nem is önre gondoltam…
– Nagy előny tud lenni, ha valakit betesznek valahova, de onnantól meg kell csinálni a dolgokat. Ha valaki jó, akkor megy neki, ha nem, az rövid időn belül kiderül. Ez mindenben ilyen egyszerű.
– Mit gondol, milyen kép alakult ki önről?
– Őszinte legyek? Nem foglalkozom ezzel.
– Azt csak tudja, hogy szeretik vagy utálják?
– Biztosan mindkettő. Érdekes módon a szeretetet kimutatják az emberek. Megszólítanak az utcán, gratulálnak a műsoraim után – vagy csak rám mosolyognak. Nyilván van, aki mást szeret, nem ért egyet a témaválasztásommal, a kérdéseimmel, a stílusommal, de ilyenekkel nem szoktak odajönni.
– Bátran elviselné a kritikát?
– Igen, elviselném. Kollégáimmal meg is szoktuk beszélni, ki milyennek látja a másik munkáját. Nagy szerencsém, hogy remek csapatban dolgozhatom, a Kultúrház szerkesztőségében baráti a légkör. Legszorosabb kapcsolatban Medvedt Yvette szerkesztővel állok, vele a szabadidőmet is szívesen töltöm. Épp tegnap, egy nehéz, de jól sikerült adás után ültünk be vacsorázni a Klasszba, az egyik kedvenc éttermembe az Andrássy úton. Az ő véleménye például számít. Biztosan ön is úgy van vele, hogy megválogatja, kinek fogadja el a tanácsait. Nem mindegy, kitől jön a kritika.
– Pontosan így van, mintha belém látna. Akit viszont elfogadunk, lehet kemény is…
– Akár. Bár, ha én hitelesnek érzem magam egy adott munkában, az erős meggyőződés.
– Jóban van az újságírókkal?
– Azt hiszem, igen, de olvastam már rosszat is magamról. Igyekszem elgondolkodni rajta, mi az, ami nem tetszhetett neki velem kapcsolatban. Végül arra jutok, az is egy vélemény.
– Pályája során több mindennel próbálkozott: újsággal, rádióval, tévével. Megtalálta már a saját útját?
– Elégedett vagyok, szeretem, amit csinálok, csak néha vannak hiányérzeteim. Az interjúkban engem igazi kíváncsiság vezérel. Remélem, hogy érdekesen, sajátosan közelítem meg a témáimat. Mostanában egyre többször eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha magam is benne lennék valamilyen produkcióban, nemcsak beszélnék róluk. Azt látom, a galériatulajdonosok egy idő után annyira sok képet néztek már meg, hogy sokan maguk is elkezdenek festeni, de csak a saját kedvtelésükre. A „csinálás” ilyen értelemben hiányzik.
– Ön is erre vágyik?
– Festeni szerintem nem fogok, fotózni viszont nagyon szeretek. Nagyon érdekel a táncszínház is. Az szinte természetes, hogy szavakkal sok mindent fejezhet ki az ember, de a testtel is összetett dolgokat lehet elmondani. Már eldöntöttem, hamarosan elmélyültebben foglalkozom a koreográfiával, sőt táncolni is fogok.
– Mégiscsak hiányzik a színpad? Hiszen színésznőnek készült…
– Néha eltöprengek azon, milyen színésznő lennék. Ha színészekkel beszélek, mindig tetszik, ahogy a próbafolyamatról mesélnek, hogy az mennyire intenzív, igazi dolog. De nekem elég annyi, hogy ebbe néha-néha belelátok, közben pedig végzem a saját munkám.
– Bátran mer változtatni?
– Voltak nagyobb váltásaim, szerintem időnként lépni kell. Nem érdemes benne maradni egy jó lehetőségben, ha közben az ember érzi, tulajdonképpen már nem jöhet benne új vagy érdekes, viszont a biztonsága meg olyan megnyugtató.
– A Luxor szerencsejáték például vállalható?
– Szeretek olyat csinálni, amiről az embereknek eleve megvan a véleményük, könnyen kategorizálják, hogy, jaj, az könnyű műfaj. Pont az az érdekes, hogyan lehet beletenni valami komolyabbat egy nem biztos, hogy erre váró közönségnek. Egy háromperces interjút is el lehet készíteni emberire, érdekesre, szokatlanra. De épp az idén fogom befejezni itt a műsorvezetést.
– Hogyhogy?
– Szerettem, sokat tanultam, élveztem, hogy igazi nagy produkció. De azt érzem, hogy tovább kell lépnem.
– S jön majd jobb lehetőség…
– Nekem is az a tapasztalatom.
– Mit árul el a magánéletéről?
– Eleget látni abból, már így is sokat tudhatnak rólam az emberek.
– Mit szólt ahhoz, hogy valaki „kultúraközvetítő munkás”-nak nevezte?
– Hogy degradáló lenne a munkás szó? Nem. Egyfelől a szabadidőmben is azzal foglalkozom, amiből később az adások lesznek. Olvasni, moziba, színházba járni, zenét hallgatni, beszélgetni, gondolkozni – ezek amúgy is lekötnek. De attól még munka: felkészülni, összerakni egy adást, megírni egy interjút.
– Naprakésznek kell lennie?
– Abszolút. Persze néha én is teremtek magamnak egy-két laza órát. Sétálok, futok vagy csak elvagyok otthon. Nem sajnálom rá az időt.
– Winkler Nóra milyen lesz tíz év múlva?
– Honnan tudhatnám…?