Mikor lesz elegünk?

– Egyszer azt mondta, nem szereti, ha a média habzik a személye körül, mert riporterek idióta kérdéseire kell válaszolnia. Tele vagyok gátlásokkal.
– A zughírlapírók fogyókúrával, házassággal kapcsolatos érdeklődéseire gondoltam, úgyhogy ne legyenek gátlásai.
– Önnek sincsenek gátlásai, amikor a pénzről beszél. Mintha álmában nem a villamos csengetne, hanem a pénztárgép.
– Jól gondolja, nem is tagadom. Négy évtizednyi munka után, hatvanéves koromban van egy életszínvonal-igényem, és családot tartok el. Nem vagyok hajlandó képmutatóan leplezni, hogy az emberi küzdelem a létfenntartásért folyik. Hogy mennyiért vállalok munkákat, a piacképességem, a toplistás helyezésem határozza meg. S ha azt mondják, Verebes úr, ön nagyon drága, örülök ennek. Olykor engedek, s előfordul, hogy nem kérek semmit.
– Az a zavaró, hogy mindezt nem kezeli magánügyként. Miért tette közhírré, mennyibe kerültek fia londoni filmes tanulmányai?
– Büszke vagyok, hogy előteremthettem ezt a harmincmillió forintot, miközben kint élő barátaim segíthették volna a fiamat Angliában. Tudom, óriási összeg ez ahhoz képest is, hogy a magyar rádióban, televízióban, színházban milyen fizetések vannak. Ha ezt a pénzt kaszinókban játszom vagy thaiföldi bordélyban költöm el, tabutéma lenne, de így nem tudom, miért ne beszélhetnék róla.
– Arról mások beszéltek, hogy ön járta ki Zoltán fia első játékfilmjéhez a magas, kilencvenmillió forintos állami támogatást.
– Nem tudom, mivel bizonyítja ezt a lobbizást, aki leírta. Az a tisztességtelenség, hogy megosztó személyiségemnek a gyermekeim isszák meg a levét. A fiam kitűnő eredménnyel végzett el egy londoni művészképző főiskolát. Az évnyitón az igazgató külön köszöntötte a fiamat, mint az első magyar hallgatót Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Radványi Géza hazájából. Öt rövidfilmet forgatott, ebből kettő a Magyar Filmszemlén különdíjas lett, most itt az első játékfilmje. Mi a gond? Az államnak egyetlen fillérjébe nem került az ő rendezői képzése!
– Tehetségesnek tartja a fiát?
– Felhívott pályatársam, Sinkó László, a fiam filmjének egyik főszereplője. Tíz percig beszélt arról, milyen különleges élmény volt számára rendezőként a fiam. Emberséges hangulatban folyt a munka, a stáb is jó véleménnyel volt róla: megállítottak, gratuláltak a fiamhoz. Ez büszkévé tesz, s azt gondolom, a fiam alkalmas filmrendezőnek.
– Önt tehetségesnek vélte annak idején színész édesapja?
– Egyszer elmondta, azért készített fel a főiskolai felvételire, mert tehetségesnek tartott. A mai színészi tehetséget a szívósság jelenti: nyolcvan százalékban idegrendszer.
– Miként érezné ma színészként magát Verebes Károly?
– Sok kortársa halna bele vele együtt ebbe a korba a rájuk jellemző ízlésbeli, szakmai, etikai kötelmek miatt. Mostanában dolgoztam Törőcsik Marival, főiskolások is szerepeltek a produkcióban, cseppet sem ájultak el attól, hogy Törőcsikkel lehetnek egy színpadon. Páger Antalnak nem kellett megteremtenie a méltóságát, mert az adott volt, amikor Básti Lajos belépett a társalgóba, a falhoz szorultunk. Ezt a hierarchiát törte meg a szobordöntő rendezői stílus, amelynek igazolhatók a művészi eredményei, de emberi kudarcok kísérik. Elképesztő, hogy Galambos Erzsinek, aki életét tette a pályára, s akinél lelkiismeretesebb színésznőt alig ismerek, ki kelljen költöznie a lakásából, mert nem tudja fenntartani? S nem beszélek azokról a színészekről, akik szappanoperákba szeretnének bekerülni, hogy kifizethessék a havi számlákat.
– Mindezekről is ír hamarosan megjelenő Ornél című könyvében?
– Egy, a kereskedelmi televíziózásba bekerült kis pasasnak történetébe ágyazott reflexióimat adom elő, többek közt a két világrendszerben szerzett tapasztalataimról. Írok médiakarrierekről is, a Győzike-show-t például a magyar nyilvánosság legfontosabb konfliktusának és tragédiájának tartom.
– Százéves a kabaré. Gondolva a nyolcvanas években betöltött kabarés konferansziéi szerepére, anélkül, hogy glóriája fényesítésére kérném, elárulná, hol van ebben az ön helye?
– Feltenné ezt a kérdést Molnár Gál Péternek is? Megírta a százéves magyar kabaré történetét, és ebben fél mondat jutott rám. A kérdés érdekes, mert most rendezek egy tizennégy éves kabarésorozatot: Somogyi Pál, Mikes György, Tabi László és a többiek ma is lenyűgözők; azt kérdezi, hol vagyok a sorban? Sehol. Mikor lesz elegünk? címmel megy a kabarém a Mikroszkóp Színpadon, egy sor nem jelent meg róla.
– Verebes István mintha még mindig sokakat zavarna.
– Az alulfizetett liberális értelmiséget zavarja, hogy a Mikroszkópban, a Nap-keltében is felveszem a pénzt, a kabarésorozatért is, hozzáteszik, Verebes Szabadkán is rendez, a lánya főszerepeket játszik, a fia filmet készít, uraim, találjunk már fogást rajta! Nem látjuk kurvákkal, nem jár partikra, egy zalai faluban él, mit csináljunk vele?! Azt írja az ÉS kritikusa: „és a kabarésorozatot rendezi – ki más? – Verebes István.” Visszakérdezek: tessék mondani, ki más? Helyes a felvetés: senki más. Én. Ha ez a generáció, Kern András, Szacsvai László, Benedek Miklós kihal, ki játszik itt kabarét? Féléve, a TV2-nél arra „tanítottak”, hogyan kell kabarét csinálni. Egy kislány írt az első sorban a felvétel közben. Mit csinál, drága? – kérdeztem. – Írom, amit beszél, s majd közlöm, mit mondhat a végén, és mit nem – válaszolta. – Honnan tetszett jönni? – A bölcsészkarról, egyiptológiát tanultam. – Akkor miért nem a piramisokat tetszik b…gatni? Mondogatták, ezt ne, mert az MSZP, azt ne, mert a Fidesz, ez nem lesz jó a fiataloknak, az az öregeknek. Huszonöt éven át nem ért annyi cenzúra, mint akkor egyetlen hét alatt.