Én járok a pszichiáterhez

– Bátor, szókimondó az új könyve.
– Egyik betegem elvitte magával a külföldi útjára, és már a repülőről küldött egy sms-t, melyben azt írja, hogy szerinte ez botránykönyv. Miért lenne botrány, ha én egy bizonyos helyzetben őszintén beszélek egy adott folyamatról? Kicsit sarkítva olyan ez, mint amikor valaki mosolyogva sétál az utcán, s a járókelők rosszallóan néznek rá: hogy merészeli egyáltalán jól érezni magát? Szerintem eljött az ideje annak, hogy ha szeretnénk önmagunk szemében hitelesek lenni, bizonyos dolgokat nem hagyhatunk kimondatlanul, mert az óriási kockázatot jelent.
– Ön mindent kimond és a nevén nevez. És ahogy a pácienseivel beszél! Szemükbe mondja például, hogy „dagadt disznók”.
– Ennek azért van előzménye. Megkérdezek túlsúlyos hölgyeket, hogyan vélekednek magukról reggelente, amikor a tükörbe néznek. S képzelje el, a legváltozatosabb és legdurvább jelzőkkel illetik magukat. Mégsem történik utána semmi. Az erő ott kezdődik, amikor valaki ki meri mondani, hogy ő emberből van és nem istenből.
– Már csak krízishelyzetben jutnak el önhöz?
– Krízishelyzet mindig van. Nézzük csak a párkapcsolatokat. Szépen és jól hangzik, ha egy házaspár azt mondja, már húsz éve élnek együtt, de én felhívom a figyelmüket arra, hogy egymással élni vagy egymás mellett élni nem ugyanazt jelenti.
– Szerelmeskedni vagy érzelem nélkül lefeküdni sem ugyanaz…
– Sajnos meglepően sokan gyakorolják az utóbbit. Ebben a játékban ketten a hunyók. Az eladónak és a vevőnek is felelőssége van. A nők legtöbbször azzal védekeznek, hogy átverték, megalázták őket. Ilyenkor elkezdek vigyorogni, hogy lehet azt a labdát leütni, amit én nem dobok fel. A hölgyek igenis feldobják a labdát, majd csodálkoznak azon, hogy nekik csak a kapcarongynak kijáró tisztelet jár. Mindenki annyit kap vissza az életétől, amennyit beletett.
– Amikor szembesíti őket, hogy kapcarongyok, elsírják magukat?
– Elsírják magukat. Én pedig megkérdezem: kedves asszonyom, ugye, most nagyon sajnálja magát? Bizony, bizony, saját magát sajnálja.
– Azt várják, hogy oldja meg helyettük a problémát?
– Nagyon sokszor. De mivel ezt tudom, eleve visszakozom. Ha valaki vállalja a kapcarongy szerepét, ne csodálkozzon azon, hogy nyomorultul fog meghalni, miközben végig azon agyal, mi történt volna, ha bátran mer változtatni az életén. Nekem csak be kell ültetni a férget a fejébe, hadd „kattogjon” egész éjszaka, de hogy milyen következtetésekre jut, az már kizárólag tőle függ.
– Ha kudarcot vallanak, legfeljebb önre hárítják a felelősséget. Mondhatják, és mondják is, hogy „Csernus egy szadista állat”.
– Ha tudná, mi mindent mondanak még! Hogy ne mindig másokkal példálózzak, elmesélek egy epizódot az életemből. Egyetemistaként átéltem egy vad szerelmet, ami egy idő után féltékenységen alapuló vad gyűlölködéssé csapott át. Azonban a másikat gyűlölni csak a látszat! Valójában arról van szó, hogy gyűlölöm a saját pitiségemet, amiért engedtem magam kihasználni, megalázni. Mennyivel könnyebb másra haragudni, mint kimondani, hogy az adott helyzetben gyáva vagyok. Megy az egymásra mutogatás, ritkán hallani, hogy az életünkért csak mi vagyunk a felelősek.
– Ön mindent vállal az életéből? Drogos múltját is?
– Semmit nem tennék másként. Minden, amit átéltem, kellett ahhoz, hogy másként lássam a világot. De nem azért drogoztam, hogy tudjak majd a pácienseimmel foglalkozni. A drog szerelem, halálos szerelem. S aki volt már szerelmes, pontosan tudja, mennyire nem hallgat a külső kritikára. Noha ő is érzi, hogy egyre mélyebbre rántja a szenvedély, mégsem változtat rajta. Igazából csak az tud valamit mondani egy folyamatról, aki a saját életében is rálépett a fájdalom útjára, és mert végigmenni rajta. Aki nem meri ezt megtenni, soha nem is fog változni. És azzal sem árt tisztában lenni, hogy a változás mindig fájdalommal jár. E nélkül nem lehet kijutni a gödörből.
– Feljogosítva érzi magát, hogy észt osszon?
– Nem, egyáltalán nem. Nem vagyok felsőbbrendű. Az utcán látok embereket, akik így vagy úgy élnek, de nem megyek oda hozzájuk, hogy nézzenek már magukba. Ez nem az én tisztem.
– Aki viszont elmegy önhöz…
– Az teljesen más, ha valaki szabad akaratából döntött úgy, hogy felkeres a rendelőben. Amennyiben csak másoknak akar megfelelni, azt azonnal kiszúrom, és páros lábbal rúgom ki.
– Kirúgja?
– Minden további nélkül. Ugyanis nincs értelme foglalkozni, mondjuk, egy olyan fiatallal, akit az anyja kényszerített rá, hogy eljöjjön hozzám. Ilyen esetekben az alapok sem volnának stabilak. Elkezdenénk felhúzni egy házat, ami mocsárra épülne. Változást csak tiszta szívből lehet elindítani. Ellenben a szülővel leülök beszélgetni, mert végül is ő szeretné a változást, de azt hiszi, ki tud bújni a saját felelőssége alól, ha rám bízza a gyerekét.
– Tanul a pácienseitől?
– Nagyon sokat. Főleg azt, hogy milyen ne legyek.
– Milyen nem szeretne lenni?
– Gyáva, megalkuvó, befolyásolható.
– Mi az ön titka? Olyan kérdéseket tesz fel, melyekre gondolni sem merünk. Láttam egyszer a televízióban, ahogy Zalatnay Cinit lekapta a tíz körméről, szemébe mondta az igazságot a gyerekéről, a melleiről…
– És nem volt igazam?… Tudja, engem sem kímélnek. Mondják, hogy erőszakos barom vagyok, pedig nem vagyok az. Akik rólam ítélkeznek, csupán egyetlenegy „arc” alapján teszik, s azt elfelejtik, hogy nekik is ezerféle arcuk van. Csakhogy én merem vállalni a sajátomat.
– Rontott vagy javított a helyzetén a népszerűség?
– Mindennek megvan az előnye és a hátránya. Muszáj különböző védekezési mechanizmusokat felállítanom. Ha megyek az utcán, a távolba fókuszálok, nem nézek a szemébe senkinek se. Ez egyfajta önvédelem.
– Miért hagyta abba a televíziózást?
– Tudatos döntés volt. Megtapasztaltam, megízleltem – vége. Akit látnak a tévében, arról azt gondolják, hogy az illető magánélete az övék is. Nagy tévedés, nem az övék. Az én magánéletem csak az enyém.
– Nem torzítja el a sztárság?
– Tudom, honnan indultam. S hogy ezt el ne felejtsem, megtartottam a praxisomat a szigetszentmiklósi rendelőintézetben. Ismeretlen orvosból közismert orvos lettem. Mindkettőben az a lényeg, hogy orvos vagyok, aki a hozzá fordulókat tudása legjavából segíti.
– És ha annak idején mégis papnak megy?
– Valószínűleg ugyanezt teszem.
– Rendben van a magánélete?
– Jól érzem magam, boldog vagyok.
– Tehát nem kell pszichiáterhez mennie…
– Nekem az a pszichiáter, akivel a rendelésen találkozom. Tehát, ha úgy vesszük, én járok a pszichiáterhez.