Itt csak a profik boldogulnak

– Miből áll a birodalma?
– Négy mezőgazdasági társaság alkotja, melyek együtt holdingszerű rokoni vállalkozásként működnek. Az Enying és Lajoskomárom környéki kitűnő földeken termelünk, jelentős állattenyésztéssel, sajtüzemmel és gabonakereskedelmi üzletággal rendelkezünk. Termékeinket a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával igyekszünk eladni, döntően az olasz piacon és más dél-európai országokban.
– Egyéb vállalkozásokban is vannak érdekeltségei?
– Ügyvezetőként dolgozom az angol érdekeltségű Royal Tokaji Kft.-nél. Benne vagyok az ingatlanok bérbeadásával foglalkozó Csopak Holdingban és a látványosan fejlődő, itthon piacvezető győri Ceres sütőipari vállalkozásban.
– Hogyan győzi mindezt idővel?
– Hét napból hetet dolgozom. Hétfőn és csütörtökön a farmok, kedden és szerdán tanácsadó cégem, a Raskó és Pap Kft., valamint a Royal Tokaji és a Ceres ügyeit intézem. Péntekenként agrár-közgazdasági kutatásokkal foglalkozom. Szombaton és vasárnap előadásaimat és cikkeimet állítom össze. Évente egy hét szabadságot engedek meg magamnak.
– Mennyit alszik?
– Rendszerint hat órát. Tudatosan és rendszeresen sportolok, naponta legalább fél-egy órát. Még most, 56 évesen is jó rám az esküvői öltönyöm, 75 kiló vagyok, mint katonakoromban. No és folyamatosan tanulok, természetesen.
– Jól ismert a véleménye, miszerint mezőgazdaságunk a nagypolitika béklyójában szenved…
– Így van. A politika túlzottan beavatkozik az élelmiszer-gazdaság ügyeibe. Ennek oka a kettős szerkezetű mezőgazdaság. Vagyis nálunk párhuzamosan fut a hagyományos családi-paraszti gazdálkodás és a professzionális nagyüzemi termelés. E két típus gazdálkodóinak érdekei abszolút eltérőek: előbbiek inkább az unió multifunkcionális, sokszínű agrármodelljében bíznak, mi pedig a globalizált világ által diktált versenyképesség erősítésében vagyunk érdekeltek. Ezt a megosztottságot a két nagy politikai erő inkább gerjeszti, mintsem enyhítené. Ezért sem jut a magyar mezőgazdaság ötről a hatra.
– A földkérdést  hogyan látja?
– Ez évszázados, ha nem évezredes, de továbbra is örökös sérelmi téma hazánkban. Jelenleg a földhasználat durván hatvan-negyven százalék az egyéni gazdaságok javára. A termelők földjeinek harminc százaléka van saját tulajdonban, a fennmaradó hetven százalékot bérlik. A bérleti idő rövid és szabályozatlan, ezért a nagyüzemek sem mernek hosszú távú befektetésekbe belevágni.
– Valamilyen hivatalos adat van ennek igazolására?
– Hogyne! A Központi Statisztikai Hivatal felmérései szerint az uniós csatlakozás ellenére is folytatódott a mezőgazdaságból a tőke kivonása. A nettó beruházás 2004 óta minden évben negatív! Ez súlyos gondot jelez, hiszen az ágazati jövedelmek emelkedtek, ami alapot adhatott volna a fejlesztésre.
– Mi az ön válasza erre az ellentmondásra?
– Ismét a szerencsétlen földtulajdoni viszonyokkal kell előhozakodnom. A földprivatizáció és a kárpótlás következtében a földtulajdonosok zömének semmi köze a gazdálkodáshoz. Például az általunk használt hatezer hektár nem kis részét egy siófoki étteremtulajdonostól, egy budapesti bőrdíszművestől, egy műtrágya-kereskedőtől és egy Madridban élő magyar gróftól béreljük. Ráadásul az EU földalapú támogatásának hatására jelentősen emelkedtek a bérleti díjak.
– A Raskó-féle bérleményeknél ez miként jelentkezik?
– Kiszámoltuk: 2003-ban hektáronként átlag 12 ezer forint volt a bérleti díj, ami 2007-ben csaknem 34 ezer forintra emelkedett. A tavalyi 37 ezer forintos támogatás kilencven százalékát elviszik a tulajdonosok. De országosan is évente 80-100 milliárd forint bérlet címén végleg kikerül a mezőgazdaságból.
– Mondhatni, saját csapdájába esett, hiszen a legutóbbi „földosztáskor” ön az FM közigazgatási államtitkára volt.
– Szüleim, rokonaink kiválóan gazdálkodó, teljesítményükre büszke emberek voltak. Ugyanez mondható el feleségem dévaványai famíliájáról is. Mindkét ágon sérelmeket okozott a téeszesítés. Jogosnak tartottam az akkori igazságszolgáltatást, bár elismerem, hogy a földkárpótlás ebben a formában helytelen volt. Ennek isszuk most a levét nagyon sokan.
– Ország-világ előtt hirdeti, hogy az unió, s benne Magyarország mezőgazdasága vesztésre áll a globális versenyben. Mire alapozza ezt?
– Az unió mezőgazdasága az utóbbi negyedszázadban adatokkal bizonyíthatóan visszaesőben van. Jól érzékelteti ezt, hogy egy amerikai farmer a nyolcvanas években kétszer, 2006-ban viszont már csaknem négyszer annyi új értéket termelt, mint egy uniós gazda. S minthogy az EU közös agrárpolitikájának reformja a jövőben is a multifunkcionális – közérthetőbben: a környezetkímélő – és nem a versenyző mezőgazdaságra összpontosít, ezért Európa hátránya nem fog csökkenni.
– És hazánk agrárgazdaságáé?
– Nem sok olyan termékünk van, mellyel a világon labdába rúghatnánk, de még az uniós piacon is csak öngólokat rúgunk.
– Nem valami biztató jövőkép…
– Ami a tömegtermelést illeti, valóban nem. Az én koncepcióm lényege: extra minőségű terméket a lehető legolcsóbban előállítani. Amikor megvásároltuk a tönkrement téeszeket, azokban összesen több mint négyszáz ember dolgozott. Jelenleg 180 alkalmazottunk van, ám az árbevételünk a duplájára emelkedett. Időközben versenyképességünket egymilliárd forintos beruházással, korszerűsítéssel és tudatos racionalizálással is javítottuk.
– Tegyük fel, önnek sikerül! De mit tehet hazánk az EU – úgymond – teljes jogú tagjaként?
– Össze kellene fognia a tucatnyi nemrég csatlakozott országnak…
– Soha nem volt erre példa!
– Valóban nem, de most élethalálharcról van szó. A nyugat-európai farmerek tőkeereje beláthatatlan messzeségben, fényévnyire van a keletiekétől. A 2014-től várható – a WTO tárgyalások miatti – kényszerű támogatáscsökkentést a nyugatiaknál kell kezdeni, az újaknál viszont még legalább egy költségvetési cikluson át, hét éven keresztül a 2013-as szinten kellene tartani.
– Zene füleimnek. De vajon mit szólnának ehhez a franciák, a hollandok vagy az angolok?
– Az új tagállamok gazdálkodói hatásosan érvelhetnének jelenlegi helyzetükkel. A 2004-től csatlakozók ugyanis hosszú évek alatt érik majd el a régi tagországok farmereinek juttatott támogatások szintjét. Ehhez kellene véd- és dacszövetség az EU-12-ek között.
– Magyarország uniós előcsatlakozási szerződését még az Antall-kormány idején írták alá, de ezzel egyidejűleg módszeresen tönkretették a jól működő nagyüzemeket is. Hogyan emlékszik erre az időre?
– A rendszerváltó kormány tudatosan ment neki a téeszeknek. Ez politikai döntés volt, a szakmai érveket félredobta a politika. Az FM szakmai államtitkáraként két dolgot tehettem: vagy tudomásul veszem az intézkedéseket, vagy lemondok. Maradtam.
– Főhivatalnok, politikus, agrártőkés. E három kifejezésben tömöríthető az utóbbi két évtizedes pályája. Melyiket feledné szívesen?
– Politikusi próbálkozásaimat. Rendkívül bosszant a jelenlegi politikai megosztottság. Emiatt Magyarország magával szúr ki. Tragikomédiába illő belpolitikánk nagyon hátrányos a gazdaságra – a mezőgazdaságra különösen –, s taszítja a külföldi befektetőket is.
– Érdekes az élet. Az agrárértelmiséget kollektíven megbélyegző, zöldbárózó politika híve volt. Napjainkra önből lett zöldbáró, elegánsabban szólva agrártőkés.
– Abszolút büszke vagyok erre. A mezőgazdaságban csak azokat tisztelem, akik a saját méretükben profi módon gazdálkodnak. Az agrárvilágban nagyon komplex agyra van szükség a boldoguláshoz. Ezért vélem úgy, hogy a mezőgazdálkodás minden gazdasági vállalkozások csúcsa.