Dolgozni kell, nem dumálni!

– Milyen a hangulata mostanában?
– Hol ilyen, hol olyan. Az országra nézve, hogy úgy mondjam, nem reprezentatív a hangulatom. Elvileg jól vagyok, mert dolgozom. Nemrég volt a Rubens című darabom színházi bemutatója, a napokban pedig megjelenik az új könyvem, a Semmi művészet. Ezekkel kapcsolatban vannak házi feladataim, melyek kizökkentenek a megszokott napirendemből.
– Miként éli meg a közéleti változásokat?
– Nézem, mi történik. De szerintem a napi érzemények ettől majdnem függetlenek.
– Legalábbis ezt szeretnénk.
– Ez volna normális. Amikor a szomszédasszonyom azt mondja: „Látja, Péter, itt tart ez a nemzet!”, és azon lényegében azt érti, hogy rossz a tévéműsor, azt nem tarthatom normálisnak. Mindenki a nemzet állapotához viszonyítja a saját hasfájását. Úgy beszélünk róla, mintha valóságosan is erről gondolkodnánk. Abban az esetben viszont nem lózungokra, hanem feladatokra volna szükség. Én a hazafiságot a munkában látom: dolgozni kell, nem dumálni. Más kérdés persze, hogy a dolgozáshoz meg kell teremteni a feltételeket, ez pedig az ország vezetésének felelőssége. Ha eltűnődünk azon, mennyire tesznek eleget ennek a feltételnek, elég lehangoló képet kapunk. Sem a kormány, sem az ellenzék nem működik jól – se mi, az ország. Nem is csoda, hogy válságba sodródtunk.
– Melyik az a pont, amikor ön azt gondolja, most meg kell szólalnia?
– Elszaporodtak a deklarációk. A hazafias, a demokrata, a hívő, a liberális fülszövegek. Ezek engem hidegen hagynak. De ha belefutok valamilyen ordenáréságba, akkor nem tudok mellette elmenni. Egy demokráciában nem az írónak, hanem az olvasónak kell gyakorolnia a véleménynyilvánítást. Bár persze az író is olvasó.
– Neveket tudnánk sorolni, régen kik voltak azok az írók, akik közéleti kérdésekben hallatták a hangjukat, sőt még a bokájukat is megütötték miatta…
– Diktatúrában nagy jelentősége van ennek. És az irodalom megtalálja a maga kifejezési formáit, akkor is, ha nem lehet szabadon beszélni. A kivételezett helyzetű író elmondhatja a véleményét, ami egy „kuss” helyzetben kifejezetten hatásos és fontos lehet.
– Ma már sorok közé sem kell bújni. Egy publicista nyílt zsidózására ön mégis csupán két könyvismertető között reagált néhány sorban. Miért nem írt legalább egy újságoldalt?
– Nekem ennyit ért az az ordenáréság. Én hiszek a nyilvánosságban, az újságírás erejében, de nem túloznám el a véleményen alapuló írói hozzászólások jelentőségét. Néhány kolléga és kollegina mindezt szerepként éli meg, pedig nem létezik semmilyen szerep. Mondhatják erre, hogy részemről ez posztmodern összeesküvés, és hangoztathatják a morális feladatok szükségességét. Szerintem is vannak morális feladatok, de azokat főként a könyveinknek kell teljesíteniük, ritkán a személyünknek.
– Sajnos minden címkéződött. Már önmagában az is sok mindent elárul, hogy ki hol publikál.
– Ez annyira mélyre süllyedt, hogy már alig van esélye a racionális megszólalásnak. A bizalmatlanságnak olyan erős tere van, ami minden mást legyalul.
– Nem zavarja, hogy mindenki mindent leírhat? Vagy az például, amit a sajtófotó-kiállítás megnyitóján mondott, hogy manapság mindenki művész, bárki készíthet fényképeket. Jól van ez így?
– Ezen nincs mit gondolkodni. Nézni kell, mi az, ami van, és látni, mi a haszna vagy a veszélye.
– S el tudunk igazodni köztük?
– Nem könnyű. Nemrég a Heti Válasz címlapján szerepelt Ákos, az énekes, akinek nyilatkozatából azt emelték ki: „Magyarország volt és lesz.” Én meg azt hangsúlyoznám: Magyarország van! Ez a legfontosabb, azt tudnunk, mi az a „van”. Ehhez viszont nincs elég szenvedély bennünk, illetve nem ismerjük fel ennek szükségszerűségét. Ez a „van” a „volt” következménye és a „lesz” előzménye, vagyis ez nem gyökértelenség és nem jövőtlenség.
– A „van” rajtunk múlik?
– Hol igen, hol nem. Bele vagyunk ékelve ebbe a világba, nem a provincia dönti el minden dolgát. És itt a provincia szót szándékosan használtam.
– Új regénye címe, a Semmi művészet arra is utal, amiről az imént már értekeztünk?
– Arra utal, amire az értő elemző jut.
– Édesapja után most édesanyjáról ír. Tartozás volt?
– Nem. Nincsenek ilyen tartozásaim. Az édesapámról szóló könyvemet homályos regényírói szempontjaimnak rendeltem alá, nem pedig a – létező – fiúi szeretetnek. Két apaélményemet ötvöztem benne: apám apaságát és saját apaságomét.
– Anyaélménye viszont csak egy van…
– Anya csak egy van. Most éppen ezt akarom megkérdőjelezni. Nem lehet tudni, hogy hány anya van. Csak az a biztos, hogy az anya él.
– Bajban vagyunk a személyes indíttatású műveknél, mivel nem tudjuk igazán, hogy mennyi belőle a valóság és mennyit tesz hozzá az író. Ön miként dönt az arányokról?
– Könyveim a valóság és a fikció közötti viszonnyal játszanak. Amiről azt gondoljuk, hogy úgynevezett igaz történet, annak mindig van valamilyen hitelessége. Minden művem ezt a látszatot – is – akarja kelteni. Nagyon nagy a személyesség vagy a személyesség látszata. Most ugyanazt a tájat máshonnan nézem, ami más történeteket eredményez. Eltolódik a világ. Ezek a furcsa párhuzamosok olykor találkoznak, olykor azonosak egymással, olykor pedig nagyon messze vannak egymástól. A Termelési regény, A szív segédigéi, a Hrabal könyve, a Harmonia caelestis világából kilépő történettel egy másik világot kezdtem el felrajzolni.
– Fontosnak tartja, hogy megossza a titkait? Nem feltétlenül családi titkokra gondolok, hanem arra például, hogyan vélekedik az életről. Tetszik új regénye egyik megállapítása: „Csak komoly embernek van titka. Titkolnivalója pedig mindenkinek.”
– Minden regénynek vannak titkai, hozzátartoznak a könyvhöz, de nem feltétlenül egyeznek meg a szerző titkaival. Ennek értelmében: a szerző is ember. Szükség van bizonyos jótékony homályosságra, hogy ne lehessen átlátni rajta, mint a tiszta üvegen. A regény inkább kaleidoszkóp, mint ablaküveg. Az embernek is van olyan belső tere, ahová senkinek sincs bejárása, még annak se, akivel az életét megosztja. Hosszú együttélés során tudni lehet, milyen furcsa az ismerősség és az idegenség hullámverése. Nem érdemes túlfeszíteni a húrt, ne akarjunk mindent megtudni a másikról – de hát nem is lehet.
– Az író titka a titok maga…
– Valahogy így. S a titok létre is jön. Nem kívülről kerül a regénybe, hanem az írás során épül bele.
– Ezért jó írni?
– Én már nem tudom, miért jó írni.
– Szülei hogyan néztek az ön munkásságára? Ha jól tudom, édesapja szóról szóra idézte a kritikákat.
– Ezt csak én írtam.
– Na, most rajtakaptam!
– Éppen fordítva: én kaptam rajta önt.
– …hogy elhittem.
– Az kell, hogy elhiggye! Addig kell csavargatni a szálakat, míg az olvasó számára valóságossá nem válnak. Egyébként az édesapám és édesanyám is örült az írói sikeremnek vagy az íróságomnak, és nem akartak beleszólni. Igaz, nem is tudtak volna. Örültek, de nem minden tetszett nekik.
– Amikor befejez egy regényt, felsóhajt?
– Hát persze, aztán sóhajtozva belefogok az újba. És azt is tudom, egy könyv megjelenése kötelezettségekkel jár, és csak utána lehet visszabújni a szobába. Fölolvasások, interjúk, meg most belebonyolódtam utazásokba is, besűrűsödött, New York, Lyon, Prága, Bukarest, Róma, sok a jóból. Ja és Nagykanizsa és Szeged és Debrecen. Meg a könyvfesztivál. Közben persze olvasgatok, jegyzetelek, készülök a következő könyvemre.
– Lázba hozzák az itthoni könyves megmozdulások?
– Miután fontosak, szívesen részt veszek rajtuk. De lázba talán nem hoznak.
– Régen az Esterházy-könyveket csak pult alól tudtuk beszerezni, kígyózó sorok álltak, amikor ön dedikált. Elmúlt ez a dicső korszak?
– Változtak az idők, de nekem nincs okom panaszra. Dedikálni a legjobb, mert legalább „élő” olvasót láthatok. Egy feszített írói munkarend után – én délelőtt már nagyon régen nem láttam Budapestet! – kifejezetten jólesik kimozdulni otthonról. Megtisztelő, ha sokan kíváncsiak rám.
– Elárulja, hogy miről szól a következő regénye?
– Nem. Előbb olvassák el a mostanit.