Sose verj át egy túszszedőt!

– A móri banki mészárlás óta, ha belépek egy pénzintézetbe, ösztönösen körülnézek, tekintetem keresi a biztonsági őrt, igyekszem a kijárat közelében várakozni. Normális dolog, hogy ezt csinálom?
– Nincs ezzel baj, csak adott esetben tudni kell helyesen viselkedni.
– Mit kell tennünk, ha valaki elkiáltja magát: bankrablás?
– Azt, amit éles helyzetben a túszoknak is elmondok. Nyugodjanak meg, tegyék, amit az elkövető kér. Ha együttműködnek, a túszok nagyobb biztonságban érezhetik magukat. Amint kiderül, hogy bankrablásról van szó, „meg kell fagyni”, s abban a helyzetben maradni, melyben vagyunk. Ha az elkövető azt mondja, tegyük fel a kezünket, a fülünk magasságába emeljük, mivel ha magasabbra tesszük, nem látja, mert csőlátása van.
– Igaz, hogy ha a bankrabló kér tőlem valamit, azt szavakkal kísérve kell megtennem?
– Pontosan. Ha azt mondja, álljon fel s menjen az ablakhoz, miközben ezt teszi, mondania kell, hogy most felállok és odamegyek az ablakhoz. S mindig annyit kell csak tenni, amennyit kérnek. Egy vagyonőrtől megkérdezte az elkövető, hol a fegyvere, mire ő az oldalához nyúlt, hogy átadja, de erre a mozdulatra már lőtt is az elkövető, aki azt szereti, ha megegyezik mindaz, amit lát és hall.
– Szóval, bármit tegyek meg, csak ne bántson?
– Ez helytelen taktika. Nem szabad ugyanis megalázkodni. Az elkövetők nem szeretik, ha valaki túlságosan készséges és megalázkodik.
– Mindeközben megjelenik a túsztárgyaló. Mivel indít?
– Mindig azt kérdezem először, mi a célja, mit szeretne elérni azzal, amit most csinál. Soha nem mondom az elkövetőnek, hogy adja meg magát, csak arról beszélek, hogyan találhatnánk jobb megoldást a helyzetre.
– Mondhatni, hogy a túsztárgyaló rögtönzött intenzív pszichoterápiát tart, esetleg versenytárgyalást folytat a jobb megoldásért?
– Annál is inkább, mert a túszcselekményeket jórészt pszichésen betegek követik el, akik sokáig elfojtják sérelmeiket, mígnem kitör belőlük az indulat, s így szeretnék elérni, hogy valaki meghallgassa őket. Márpedig az ilyen emberekkel, hacsak nem akarnak meghalni, lehet tárgyalni. Itt a meggyőzés észérvek helyett az érzelmekre hatással történik; éppen ezért nehéz minden olyan ügy, amelyben elmebeteggel kerülünk szembe.
– Említene konkrét esetet?
– Egy elmebeteg fegyveres bűnöző videotékást lőtt nyakon, mert nem akart neki kazettát kölcsönözni. Bezárkózott a lakásba és ott lövöldözött, az ajtaján számtalan zár, s a hírek szerint tele volt fegyverekkel. Közönséges, trágár stílusban tárgyaltunk, a végén már szexuális aktusról is szó esett, s a fickó odáig ment ebben, hogy kijött egy szál alsónadrágban a lakásból.
– Ha az elkövető rendre feltűnik a mesterlövészek célkeresztjében, akkor is szükség van túsztárgyalóra?
– Abban az esetben, ha a bankrabló elkezdi a túszok kivégzését, a kedvező pozícióban lévő mesterlövész tűzparancsot kap. A rendőrök, a kommandósok, a mesterlövészek nem ítélet-végrehajtók, a feladatuk az, hogy az elkövető élve kerüljön kézre, és bíróság elé kerüljön.
– Lehet, hogy az ön dolga olykor egyszerűen csak az időhúzás?
– Ez is benne van a túsztárgyaló munkájában. Legutóbb Budapesten, a Széna téri OTP-fiókban túszokat ejtő is azért vált egyre türelmetlenebbé és feszültebbé, mert múlt az idő, és nem jutott sehová. Fontos is az időhúzás a kellő erők helyszínre érkezéséhez, a szükséges taktikához, például ha nincs esélye a békés megoldásnak, és ki kell dolgozni az erőszakos behatolási akció tervét.
– Utóbbi esetben előfordulhat, hogy a parancsnoka, felülbírálva a túsztárgyaló véleményét, az azonnali behatolás mellett dönt?
– Természetesen igen. Megtörténhet, hogy nem is tudok az erőszakos felszámolás eldöntéséről.
– Ez azért meglep.
– Pedig ennek is taktikai okai vannak. Kialakulhat ugyanis egy jó viszony a túsztárgyaló és az elkövető között, melynek következményeként a tárgyaló akaratlanul is elárulhatja a kommunikációjával, hogy valami készül. Ha létrejön köztük ilyesfajta mély érzelmi kapcsolat, az akció sikere szempontjából fontos, ha a túsztárgyaló nem tud a készülődő erőszakos akcióról.
– Megtörtént már, hogy tárgyalóként különösen jó viszonyba került az elkövetővel?
– Nálam teljesen kizárt, hogy ez bekövetkezzen.
– Ez azt is jelenti, hogy például a Széna téri események után hazament, kitöltött egy pohár vörösbort, s úgy fejezte be a napot, mintha mi sem történt volna.
– Ritkán iszom. Akkor is inkább megöleltem a családom tagjait, röviden elmeséltem, mi történt. Ennyi.
– Utólag sem jelentkezik önben a túsztárgyalás feszültsége?
– Sokáig elemzem még, mit és hogyan csináltunk, hiszen minden ilyen esetből „tananyag” is lesz. Ha ugyanis legközelebb hasonló helyzet adódik, a tanulságokat már figyelembe vehetjük a minél sikeresebb megoldás érdekében. Tudomásul kell venni persze, hogy minden ügy egyedi és megismételhetetlen, nincs lehetőség utólagos korrekciókra, ha elszúrtunk valamit, elszúrtuk, ha jól csináltunk valamit, akkor jól csináltuk.
– Hány esetben működött közre túsztárgyalóként?
– Több mint tíz emberrablási esetben, az is előfordult, hogy elmebeteg fenyegetőzött robbantással, de klasszikusnak mondható túszejtés ötször fordult elő a munkámban. Először 1993-ban, Baján dolgoztam túsztárgyalóként, amikor egy középiskolás géppisztollyal öt diáktársát ejtette túszul. Délután háromtól este kilencig győzködtem, amikor mindenkit elengedett és átadta a fegyverét is. Szemben azzal a férfival, aki 1994-ben, a fővárosban túszul ejtett egy taxist: URH-csatornán keresztül tárgyaltam vele, eközben a rendőrjárőrök megtalálták a taxit és az elkövetőt, s egy arra alkalmas helyen megtörtént a kiszabadítási akció. Tűzharcra is sor került, az elkövetőt sebesülése után fogták el.
– Melyik túszos ügyét tartja a leginkább emlékezetesnek?
– A legjobban azt a balassagyarmati ügyet kedvelem, amelyik nem kevés rafinériát és hozzáértést kívánt. A helyi börtönben három elítélt túszul ejtett egy fegyőrt. Szabadságot követeltek, áldozatuk kivégzésével fenyegetőztek. Egyiküket, éppen a vezetőjüket rábeszéltem, hagyja abba az akciójukat, őt ki is engedtem a zárkából, s miközben elindult kifelé, kitámasztottam az ajtót. Ekkor a kollégáim pirotechnika alkalmazásával berontottak a zárkába, s megfogták a másik két fickót. Szép akció volt, senki nem sérült meg.
– Azt hittem, a Széna téri túszejtést említi, végül is tragédiával végződött.
– Abban az értelemben, hogy a rendőrség behatolás közben fegyvert használt, valóban tragédiával fejeződött be a túszejtés. Igazából nem számított nehéz ügynek, hiszen a bankrabló minden tárgyalási kezdeményezést elutasított, félt a velem való beszélgetéstől is, mintha félt volna meghallgatni a mondandóimat. Ezért kellett megkérni, hogy legyen szíves végighallgatni, amikor fontos közlendőm volt.
– Ezt a kifejezést használta: legyen szíves?
– Igen, kértem, egy percig hadd beszélhessek én, nem is vágott közbe. Utána pedig megkértem a túszokat, ismételjék meg az elkövetőnek, amit mondtam.
– Miért, mit mondott az elkövetőnek?
– Ha abbahagyja, a túszejtés miatt kisebb büntetés vár rá, hiszen senki nem sérült meg. Kérdezte, hogy ez a bankrablásra is érvényes-e. Nemmel válaszoltam, nem vertem át, mert ezt soha nem szabad megtennie egy túsztárgyalónak az elkövetővel szemben. Említettem neki a balassagyarmati ügyet, ahol a túszejtést befejező illető enyhébb ítéletet kapott, mint a társai. Mindig hozok példákat. De ezt sosem akarják elhinni az elkövetők.