Nálunk minden gömbölyű

Három örökbe fogadott gyereket és egy közös bébit nevel Angelina Jolie-val, s várják már a következő babát. Ők a világ első számú álompárja. Ha egyikük forgat, a másik a helyszínen vigyáz a csemetékre, együtt politizálnak, jótékonykodnak, utaznak. Nincsenek sallangok, allűrök, hisztik, csak irigylésre méltó harmónia van köztük. Brad Pitt Hollywoodban adott interjút a Szabad Földnek.

InterjúNávai Anikó2008. 05. 02. péntek2008. 05. 02.
Nálunk minden gömbölyű

– Szemmel láthatólag meglepett, hogy Magyarországon is bemutatott legutóbbi filmed, a Jesse James meggyilkolása címszerepéért megnyerted a velencei filmfesztivál legjobb színésze díját.
– Alig tudtam felocsúdni, annyira váratlanul ért. Már az is öröm volt, hogy ezt a filmet, amelynek ráadásul még producere is voltam, beválasztották a versenybe, hát még ez a megtiszteltetés...!
– Tény, hogy a szokásosnál is többet dolgoztál...
– Három évig gyúrtuk. Hála a családnak, hogy hagyták!
– Láttam, az egész pereputty veled ment a cannes-i filmfesztiválra, Kanadába a forgatásra, Velencébe a fesztiválra, még Torontóba is elkísértek. Hogy bírják a gyerekek a strapát?
– Pont úgy, mint az összes többi család: anyu meg apu mondja a magáét, és a srácok nem angyalkák. De minden feszültséget felold, hogy iszonyú jó bemondásaik vannak. Elképesztő dolgokat mondanak! Minden szabadidőnket együtt töltjük, cipeljük őket, ahova csak lehet, ha kell együtt, ha arra van igényük, külön-külön. Nálunk a gyerekek dirigálnak. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy főállásban apa vagyok és családfő, mellékállásban színész.
– Mielőtt teljesen rátérnénk az életbölcsességekre, maradjunk egy kicsit az eredeti főfoglalkozásodnál. Minden gyerek szeret cowboyt, indiánt, hőst, antihőst játszani. Mennyire csalta ki belőled Jesse James az egykori kisfiút?
– Jó kérdés. Így nem jutott az eszembe, de most, hogy mondod, lehet benne valami. Vidéken nőttem föl, nekem a természet egész mást jelent, mint a városiaknak. Sokkal otthonosabban érzem magam falun, mint nagyvárosban. Ahonnan én származom, ott az volt a szokás, hogy apáról fiúra szállt a puska, és még emlékszem, ovis voltam, mikor apám először a kezembe nyomott egy légpuskát. De elsős koromig nem engedte, hogy használjam. Másodikos koromban már komolyabb lőfegyvert is a kezembe adott, de előtte leültetett, és alaposan elmagyarázta, hogy ezt a veszélyes eszközt tisztelni kell, és óvatosan kell vele bánni. Valószínűleg ez az oka, hogy kamasz koromban már kicsit sem érdekeltek a lőfegyverek, azóta meg még kevésbé. Mondhatnám, egyáltalán nem.
– Tehát most csak Jesse James kedvéért fogtál puskát. Sokat gyakoroltál?
– Csípőből lőni igen, mert abban nem voltam túl jó. De megint tanultam valamit. Azt, hogy a lövéstechnika nem a kézből indul, hanem az agyból. Ez ugyanis geometria. Eleinte fáztam tőle, mert féltem, hogy magamat találom lábon.
– Térjünk vissza a családhoz, mert az olvasókat igazán ez érdekli. Igaz, hogy szponzorálsz egy mosható és újrafelhasználható, környezetbarát pelenkát?
– Ez is kacsa, mint velem kapcsolatban annyi minden, bár igaz, hogy a környezetbarát dolgok híve vagyok. De a papírpelenkánál még nem találtak fel jobbat, mert ami büdös, annak szerintem rögtön a szemétben a helye.
– Maddoxot örökölted, Zaharát és Paxot együtt fogadtátok örökbe, Shiloh pedig közös biológiai csemetétek. Mikor érezted először, hogy apa vagy?
– Ha hiszed, ha nem, ilyen konkrét pillanat nem volt. Lassan alakult, tanulási folyamat volt, mint gondolom, minden férfi esetében, aki apává érik. Az ember fokozatosan rájön, mit jelent apának lenni, mit vár el magától, mit várnak el tőle a gyerekei. Ez nem megy egyik percről a másikra. Az lepett meg, hogy mekkora szerepet játszik ebben a folyamatban az ösztön. A srácok rögtön megszimatolják, ha az apjuk bizonytalan, és minden lépését árgus szemekkel figyelik, regisztrálják és majmolják. A gyerekek a legfurcsább jószágok.
– Szereted a modern építészetet, a szögletes formákat kívül-belül. Mennyire kellett átalakítani a házaidat, hogy a gyerekeket ne érje baleset?
– Lecsiszoltattam az összes éles sarkot. Nálunk mindenütt minden gömbölyű. Az a szabály, hogy nincs szabály: hadd potyogjanak, guruljanak, hancúrozzanak a gyerekek, amennyit csak akarnak. Ha leöntenek valamit, sebaj! Nem az ő hibájuk, hanem az enyém, minek vettem kényes bútort vagy szőnyeget? Különben is, a berendezés arra való, hogy a mi kényelmünket szolgálja, nem pedig fordítva! Képzelheted, hogy örülnek nekünk, mikor birtokba veszünk egy szállodai lakosztályt. Perceken belül olyan felfordulást csinálnak a srácok, amilyet még nem láttál. De ami kívülről káosznak látszik, nekem pont az a megnyugtató. Minél nagyobb a felfordulás, annál nyugodtabb vagyok.
– Nem gondolod, hogy ez az ide-oda utazgatás árt a gyerekeknek?
– Nomád família vagyunk, nyíltan vállaljuk, és örömmel jelentem, hogy egyelőre kiválóan működik. Nem az a fontos, hol eresztünk gyökeret vagy mennyit vagyunk úton, hanem az, hogy együtt van a család, és ha a gyerekek most még nem is tudják feldolgozni azt a töméntelen élményt, amiben részük van, biztos vagyok benne, hogy formálja a lelküket is, az agyukat is. Tehát ennek a cigányéletnek egyelőre nem érzékeljük a hátulütőit.
– Multinacionális család a tiétek. Hány nyelven beszélsz?
– Sajnos, csak angolul, most gyűröm a franciát. Kár, hogy annak idején a suliban nem fektettem nagyobb súlyt a nyelvtanulásra, később meg elkényelmesedtem, és szépen elmaradt. Legalább egy nyelvet szeretnék megtanulni tisztességesen. Azt mondják, a többi már könnyen megy. Főleg, hogy annyit utazunk, és annyi európai, ázsiai, afrikai emberrel hoz össze a sors, akik előtt le a kalappal, mert mind tudnak angolul az anyanyelvükön kívül. Ilyenkor mindig ég a pofám.
– Barátod, George Clooney azt mondta nekem, élete legnagyobb sikerét nem a vásznon érte el, hanem a jótékonykodásban. Még akkor is egyetértesz vele, ha ezért sokan kritizálnak?
– Abszolút. És hallom a vádakat is, hogy suszter maradjon a kaptafánál, illetve ha már jótékonykodunk, miért külföldön, miért nem itthon, Amerikában. Nem vagyok hajlandó elismerni, hogy léteznek határok. Az ember az egész Földön ember, mindegy, ki hol lakik, ki kinek segít. Ha már olyan szerencsés flótás vagyok, hogy csak gondolok egyet, rámutatok a térképre és eljuthatok oda, ahova akarok, teljesen jogos, hogy letérjek a megszokott ösvényről, és ha kell, a világ legeldugottabb sarkában találjam meg a nélkülözőket. Nem is tudom megfogalmazni, milyen jó érzés, hogy használni tudok másoknak, hogy csak egy kicsit is könnyebbé tudom tenni az életüket. Láttam a szülők szemében, a gyerekek szemében. Nekem ezt belső kényszer diktálja.
– Az elején, a pelenka kapcsán beszéltünk a környezetvédelemről. Komolyra fordítva a szót: mennyire félted a gyerekeidet, a világot a globális fölmelegedéstől és a környezetszennyezéstől?
– Teljes nagytakarításra lenne szükség, mert mindent tönkretett a nagyipari fejlődés. Az eredeti elgondolással nem volt baj, hiszen az ember azért ember, hogy a maga képére formálja a világot. Csakhogy elmértük a lépést. Túl jól sikerült átalakítanunk a természetet, és most ezt kell visszafordítanunk úgy, hogy mi, emberek is alkalmazkodunk hozzá. A nap még süt, a víz folyik, a szél fúj. Ezeket az elemeket továbbra is ráncba kell szednünk, de nem szabad tönkretennünk. Fontos az olaj, de nem mindegy, honnan és hogyan szerezzük. Nemzetközi agytröszt kell hozzá. És ahhoz is nemzetközi összefogás kell, hogy megmentsük a világot. Ha magunknak nem is, a gyerekeinknek.
– Nálatok már minden környezetbarát módon működik?
– Nem teljesen, de alakul. A villanykörtékkel kezdtük, a tűzhellyel, a hűtővel folytattuk, s most éppen azon agyalok, hogyan cseréljem ki a fűtést geotermálra. Lefúrunk a föld alá, ahol 20 fok van, onnan fűtjük föl a vizet napenergiával forróra. Megoldható. És már nem járunk benzines kocsival. Hibriddel közlekedünk.
– Arról a házról meséltél, ahol a volt feleségeddel, Jennifer Anistonnal éltél?
– Ó, nem. Az már a múlté. S vele az akkori önmagam is.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek