Nincs kis falat vagy nagy falat

– A Kánaán étteremben találkoztunk. Megérkezett az ígéret földjére?
– Oda azért nem, nem is vágyom rá. Szeretem ezt a helyet, mintha New Yorkban lennék. És közel van a lakásomhoz.
– Egyébként mire vágyik? Mesélne konkrét céljairól?
– Nem szoktam célokat megfogalmazni, jelen időben élem az életem. Csak a napi elfoglaltságaim, az aktuális feladataim érdekelnek. Egy nagy célom volt, hogy színész legyek. Ez, hál’ istennek, sikerült.
– Színházigazgató nem akart lenni?
– Nem. Mégis úgy alakult a pályám, hogy már másodszor kerülök egy színház élére. Hogy minden idegszálammal és akaratommal ilyen-olyan pozíciókra összpontosítsak, az erősen átgondolt életprogramot feltételezne.
– Amit erőltet az ember, az nem szokott bejönni…
– Én nem erőltettem semmit. Senki nem hajtott korbáccsal, hogy pályázzam meg a Nemzeti Színház vagy régebben az Új Színház igazgatói posztját. Nem a karrier lehetősége érdekel, és hatalomvágy sem fűt. Kiskamasz korom óta idealista módon hiszek abban, hogy megfelelő alkotótársakkal együtt tudok olyan színházat teremteni, ami, egészen egyszerűen fogalmazva, jó lesz.
– A Nemzeti nagyobb falat, mint a Bárka!
– Nem gondolnám. Az, hogy a Bárka Színház ötször kevesebb pénzből gazdálkodik, nem vonja maga után, hogy a felelősség is ötször kisebb. Húsz embert vagy háromszázat irányítani ugyanaz, legfeljebb bonyolultabb. Nincs kis falat vagy nagy falat.
– Nem a lépték a fontos…
– Hanem az, hogyan működik egy színház és mi a feladata. Szinte minden az adott helytől és helyzettől függ.
– Sokáig halogatta ezt az interjút, arra kért, várjuk meg, amíg konkrétumokat tud mondani. Most már minden világos?
– Nem minden világos, de nem kell aggódni. Eddig fontossági sorrend szerint haladtam: tisztázódott a színészek helyzete, összeállt a társulat, kialakult a következő évad műsorterve. Mindannyian ismerjük a követendő irányt. A következő hónapokban napirenden lesznek az ésszerű működtetés feltételei, keressük annak lehetőségeit is, hogy miként lehetne a színházat nyitottabbá tenni.
– Sokat van benn?
– Annak ellenére, hogy csak július elsejétől szól a kinevezésem, mindennap bemegyek a színházba. Bizonyos döntéseket én hozok meg, melyeket a jelenlegi igazgató, Jordán Tamás ír alá. Elég különös helyzet, de kezelhető.
– Hogyan viszonyulnak az új munkahelyén Alföldi igazgató úrhoz?
– Teljesen normálisan. Mivel régebben is dolgoztam már ott, jóformán mindenkit ismerek. Nem szeretném, ha mostantól „Jó napot, igazgató úr!” köszöntéssel fogadnának, nyugodtan mondják csak továbbra is azt, „Szia, Robi!” Kérdésére válaszolva: akiket elküldtem, azok biztosan nem néznek rám jó szemmel. A társulatban maradt kollégák egy része örül az érkezésemnek, de látni félelemmel teli arcokat is. De ez minden intézménynél így van, ahol vezetőváltás történik. Megpróbálom oldani a fesztültséget.
– Hogyan?
– Úgy viselkedem, ahogyan eddig. Nem játszom el az igazgatót.
– Persze el tudná játszani…
– Csak egy színdarabban.
– Miért félnek öntől? Netán harap?
– Nem szoktam harapni. Legfeljebb nagyon emocionális vagyok, de nem hiszem, hogy a személyemtől félnek, hanem a döntéseimtől. Minden kollégának korrekten és egyenesen elmondtam, hogy mit kellene csinálnia, és ez nem mindig találkozott azzal, amit ő gondolt magáról. Tiszta helyzetet teremtettem, melyben felnőtt módjára dönteni lehet, hogyan tovább.
– Például Törőcsik Marinak mit mondott?
– Senkire nem tartozik.
– Őt nem rúghatja ki, mert abból nagy felháborodás lenne.
– Ha indokolt, bárkit ki lehet rúgni.
– Hogy bírja a folyamatos támadásokat?
– Ezek nem rólam szólnak. Az országról, a közállapotokról.
– Olvasgattam önről az internetes fórumokon, hát, mit mondjak, belepirultam egyik-másik véleménybe, egyaránt kap hideget-meleget…
– A netes fórumokon nagyon „bátor emberek” irkálnak névtelenül. Több szót nem is érdemelnek. Nem tartanak vissza. Sőt!
– Egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy színházigazgatóként apának is kell lennie. Mégpedig hideg-korlátozó, semmi meleg-megengedő. Ezt hogy értsem?
– Fenn van az interneten a pályázatom, olvassa el, megtalálja benne a választ. Aztán egy év múlva beszéljünk róla, hogy hol tartunk az elképzelések megvalósításában. Sikerül-e a színházból valódi színházat csinálni, ki tudunk-e lépni az európai térfélre, képesek leszünk-e becsalogatni a fiatalokat, működnek-e a társművészetekkel való kapcsolatok.
– Ezeket nevezte valahol „expresszív, szemét, pofátlan, vitára ingerlő” céloknak?
– Karakteres mondatokra szükség van. Bármit le lehet írni egy pályázatban, a döntésnél azonban az illető hitelessége számít, ami korábbi munkái alapján ítélendő meg.
– Önnek van hitele?
– Nagyon remélem. Azon persze lehet vitatkozni, hogy amit csinálok, az tetszik vagy nem tetszik. Egy valamit garantálhatok: menet közben semmit nem hagyok abba.
– Mondják is önről: mint egy dömper, úgy halad előre.
– Nem jó a hasonlat, mert a dömper lassan megy. És mindent letarol, ami az útjába kerül. Azért én nem ilyen vagyok!…
– Megváltozik az élete július elsejétől?
– Biztosan változik, de hivatalnok nem leszek. Ami a munkát illeti: ugyannyit dolgozom, mint eddig, csak most a Nemzeti Színházban. Sok lehetőséget kapok az élettől, de semmi olyat nem vállalok el, amit ne tudnék tisztességgel megcsinálni. Csak azért, hogy a bankszámlámat gyarapítsam, ezután sem fogok igent mondani felkérésekre.
– Alkotó emberként szabad világban él?
– Igen. Miért kérdezi?
– Nem mindenki érzi jól magát manapság…
– Ez érthető is, a hazai közállapotok engem is elkedvetlenítenek. De mindegy, mit gondolok a politikáról, mindegy, hogy kire szavazok, a színházban este héttől tízig az előadás a fontos. Szerencsére ide a mostanában tapasztalható beteges gyűlölet, féltékenység és szorongás nem szüremkedik be.
– Kifelé üzennek?
– Nem szeretem az üzeneteket. Szerintem az alkotólét arról szól, hogy az ember nyitott szemmel jár a világban, és megpróbál reagálni arra, ami őt körülveszi. A direkt politikának nem vagyok híve.
– A színház ad valamiféle biztonságot? Megvédi a külvilágtól?
– Miért védene meg? Most mondtam, hogy reagálnia kell a konkrét társadalmi viszonyokra és az élethelyzetekre.
– Ezt én is így gondolom, de ott a művész elbújhat, ha akar.
– Na jó, igaza van: színházépületen belül kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak. Szabadabbak és önállóbbak lehetünk az átlagembernél.    
– Civilként hogyan érzi magát?
– Rosszul, borzasztóan rosszul. Elszomorít a gyűlölet, az önzés, a tolerancia hiánya.
– Tudna máshol élni?
– Nem. Minden gondolatom ide köt. Csak az itteni tapasztalásokból tudok építkezni. És ha az fájdalomból vagy zűrzavarból ered, akkor el kell fogadnom. Ez külföldön legfeljebb csak időlegesen működik. Azt is szeretem kipróbálni, de utána sietek haza.
– Kivel osztja meg az örömét vagy a bánatát?
– A barátaimmal. Azokkal, akik közel vannak hozzám. Senki nem esik hasra előttem, hogy az Alföldi Robival szív egy levegőt. Tök normális életet élek. Akár hiszi, akár nem, én nem foglalkozom annyit magammal, mint amennyire ön próbálkozik. Az összes kérdésével elemezni akar engem, pedig a munkáim révén sokkal többet megtudhatna rólam.