Nincs munkaideje a tudósnak

– Az MTA elnöki munkájáról biztosan készített egyfajta belső összegzést. Mi szerepel a leltárban?
– Az Akadémia ma nyitott a társadalom felé. A tudós ember mára kilépett az elefántcsonttornyából, nem görnyed éjjel-nappal a mikroszkópja fölé, hanem amikor egy eredményt elér, azt nemcsak a szakmai körök számára publikálja, hanem közérthetően tárja a társadalom elé is. Ezt a célt szolgálta a Mindentudás Egyeteme a maga 163 előadásával, hallatlan társadalmi sikerével. A kétévente megrendezésre kerülő World Science Forum, a világ tudósainak találkozója pedig a magyar tudományos közéletet nyitotta meg a világ felé. Ezen a fórumon, a tudományos publikációinktól függetlenül, a tudós gondolkodásmódjáról, a tudomány gyors haladásának erkölcsi, etikai, szociológiai és nem utolsósorban gazdasági következményeiről folytak tanácskozások. Nem véletlen, hogy a Le Monde-tól a New York Timesig a világ nagy lapjai úgy emlékeznek meg a világ tudósainak budapesti találkozójáról, mint a „tudomány Davosáról”.
– A nemzetközi ismertségnek milyen más feltételeit kellett teljesíteni?
– Nem lehet senki akadémiai doktor, levelező tag vagy rendes tag, ha nem tudja föltenni az internetre a tudományos teljesítményét, az idézettségét stb. Az is eredmény, hogy a huszonhét új levelező tag egyharmada nő – a múltban a gyengébbik nem jelenléte nem érte el a négy százalékot. Szintén sikernek élem meg, hogy az Akadémia nyitott a gazdaság felé. Az elmúlt időszakban tizenhét spin-off cég alakult, továbbá nagyon sok lett a vállalatokkal való együttműködés, illetve a szabadalmak száma is megemelkedett.
– Kissé csodálkozva hallgatom, hogy tudósainkkal meg kellett értetni, hogy a társadalom felé nyitottnak kell lenniük. Ez nem volt nyilvánvaló?
– A tudósok nem szívesen léptek ki a laboratórium magányából. De idővel hozzászoktak, hogy az adófizető állampolgár igényli, hogy tájékoztassák a kutatások eredményeiről. Egész pontosan arról van szó, hogy ma már büszkén és bátran állítjuk, hogy minden második-harmadik cipó, ami a magyar családok asztalára kerül, az MTA Martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézet vetőmag-nemesítő munkájának az eredménye. A Szegedi Biológiai Központban olyan nemesítések, olyan genetikai kísérletek folynak, amelyek szárazságtűrő növényeket állítanak elő. Külön hangsúlyozandó, hogy Kanada, amely nem enged be külföldi vetőmagokat, elfogadta egyik búzafajtánkat. De beszélhetünk az idegkutatásunk világszínvonaláról, a nanotechnológiai kutatásainkról, a matematikus zseniinkről.
– A sikerek mellett mi maradt végezetlenül?
– Az új akadémiai törvény, amely az eddigi eredményeinket – azt például, hogy a tavalyi vagyontörvényben minden intézetünket magántulajdonba kapta az Akadémia, azaz soha többet nem lehet azokat privatizálni – szentesítette volna. Azonban ez a törvény sínen van, már csak a befejezés van hátra. Annak a konszenzusnak is örültem, amely a törvény szerinti kötelező beszámolóm után megtörtént, azaz mindegyik parlamenti politikai erő elégedettségét fejezte ki. Nagyon jónak tartom, hogy a Medián legfrissebb közvélemény-kutatása szerint az MTA Magyarország leghitelesebb intézménye.
– Abban az időszakban vezette az Akadémiát, amikor az ország teljesen kettészakadt. Ennek ellenére az MTA, legalábbis kívülről nézve, egységes és nyugodt maradt. Mi volt ennek a titka?
– Az emberek egyszerűen tapasztalati úton felismerték, hogy nálunk nem hazudnak, hanem igazat mondnak, van hitele és értéke a szónak. Ha olyat is mondtunk, amivel nem értett egyet a hatalom – és akár a társadalom sem –, rendre kiderült, hogy nekünk volt igazunk.
– Például a Balaton-feltöltés kérdésére gondol?
– Többek közt. Mi voltunk az egyetlenek, akik elleneztük, hogy a Zalából és a Rábából töltsék fel a Balatont, hiszen fel fog az töltődni magától is. S lám, igazunk lett. Kiálltunk sok olyan kérdésben, érdekektől és befolyásoktól függetlenül, amelyeket később igazolt a tapasztalat a társadalom számára.
– Milyen vezetői stratégia kellett ehhez?
– A legfontosabb a következetesség, valamint a politikai szélirányoktól teljesen független és a tudomány mindenkori állásának megfelelő – szeretném hangsúlyozni: bátor – véleménynyilvánítás. Döntéseinket, javaslatainkat nem érzelmi alapon, hanem értelmi alapon szövegeztük meg, és tettük ezt úgy, hogy mindig párbeszédet folytattunk és nem perbeszédet.
– A sikerek dacára még mindig heveny probléma, hogy fiatal tudósaink külföldi kutatóintézetekben, egyetemeken szélesítik ismereteiket, s az ön által vázolt ideális körülmények ellenére sem tér vissza nagy részük. Miért működik még mindig az agyelszívás, miért nem tud országunk vonzó lenni tudósainknak?
– Ez egy magyar betegség. A külföldről ideérkező idegent, Szent István intelmeinek megfelelően, nagy kedvességgel fogadjuk, ugyanakkor a visszatérő hazánkfiait nem kedveljük. Ez a magyar irigység. Misztótfalusi Kis Miklósnak is anno meg kellett írnia a „maga személyének, életének és különös cselekedeteinek MENTSÉGE, mellyel az Irigyek ellen, kik a közönséges Jónak egyaránt meggátlói, írni kényszerített” című válaszát, hogy miért mert hazajönni és a Németalföldön tanult nyomdászatot alkalmazni. A református egyház annak rendje és módja szerint ki is közösítette, majd’ 300 év múltán vették csak vissza. Ezen az ősi szokáson is próbáltunk változtatni, bár nem mondhatom, hogy teljes sikerrel. Ehhez nagyon komoly társadalmi szemléletváltozásra van szükség.
– Megfordítva a kérdést: miért nem éri meg egy külföldi cégnek „az olcsó” magyar tudóst fejlesztésre használni, miért nem hazánkban épül kutatóközpont a szellemi tőkénkre?
– Nem mondanám, hogy ilyenek nem léteznek, csakhogy nem elegendő a tudásra épülő beruházás. Ennek oka, hogy nincs elegendő műszaki értelmiségi, nincs elegendő természettudományos szakember, miközben kommunikációs szakemberből, közgazdászból, jogászból túlképzés van. Gondoljunk bele: kilenc jogi kar működik az országban. Rendben, hisz Mikszáth már megírta, hogy jurátus nemzet vagyunk, de azért ez már kicsit túlzás. Mindezek ellenére optimista vagyok, bízom benne, hogy haza fognak jönni legjobbjaink, nálunk ugyanis még nagy a tudásétvágy.
– Mostantól minden figyelmét a kutatásra fordíthatja. Milyen munkák várnak önre?
– Mint mondtam, eddig sem hagytam abba a kutatást. A napjainkban látott napvilágot az új könyvem az egyik amerikai kiadónál. Elnökségem alatt is 40 publikációm jelent meg. A kutatócsoportommal egy új világszabadalom sikeredett. A felfedezésem alapja a nem szinaptikus agyi kommunikációs rendszer. A lényege, hogy a gyógyszerek ezeken a nem szinaptikus receptorokon, érzékelőkön fejtik ki hatásukat. Az agyi kommunikációs rendszert úgy képzeltük el eddig, mint a régi, vonalas telefonhálózatot: ha fölhívunk valakit, akkor az egyik pontból kiindulva a másikkal teremtünk kapcsolatot. De valójában a rendszer nem ilyen. Egy jeladó van, és az nagyon, de nagyon sok érzékelővel kommunikál egyszerre, úgy, ahogy az adótorony a rádiókkal. Ezt fedeztem én fel. Ez magyarázatot ad a skizofréniára, a depresszióra és számtalan egyéb betegségre.
– Szinte megfejthetetlen, hogyan fér bele ennyi minden egy ember életébe. Önnek is csak 24 órából áll egy nap. Mi a titok?
–    Nagyon egyszerű. Hat órakor kelek, másfél órát teniszezem, egyig dolgozom az intézetben, utána pedig a laborban, este pedig írok és olvasok. A tudósnak nincs munkaideje. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, rendkívül fontos a család: ott valóban megnyugvást és szeretet kap az ember.