Időutazás gólyalábon

– Miért választotta épp a Mamma Miát, amikor ez a musical fizikailag még egy fiatal színésznőt is próbára tesz, zeneileg pedig az ABBA-rajongók millióinak kritikáját váltja ki?
– Szinte napokkal a World Trade Center tragédiája előtt, 2001 szeptemberében költöztünk be a connecticuti házunkból New Yorkba. Akkor lett tízéves a kisebbik lányom, és fogalmam se volt, mit találjak ki, hogy örömöt szerezzek neki. Ahhoz még kicsi volt, hogy értse, mi történt, de ahhoz már elég érzékeny volt, hogy átérezze, mekkora káoszt, szomorúságot, tanácstalanságot okozott a várost ért terrortámadás. Épp akkor kezdték játszani a Broadway-n a Mamma Mia című musicalt, jó ötletnek tűnt, hogy legalább két órára eltereljem a figyelmét. Összetrombitáltam a többi anyukát is, így a végén egy csapat gyerekkel beültünk a színházba. Az előadás végén úgy jöttünk ki, mint akik tíz méterrel a járda fölött lebegnek. Akkor ütött szíven, hogy mit tud ez a muzsika. Minden szomorúságom elpárolgott, élveztem, hogy élek, azt kell mondjam, szinte megrészegültem az élménytől. Nem gyakran fordul elő velem, hogy tollat fogok, de akkor megtettem. Írtam a rendezőnek, a producernek, a társulatnak, hogy szívből gratulálok. De meg sem fordult a fejemben, hogy hét évre rá ugyanez a producer és rendező rám csörög, és felajánlja a film főszerepét.
– És amikor megkeresték, gondolkodás nélkül igent mondott?
– Dehogyis! Legalább tízszer visszakérdeztem, mert annyira valószínűtlennek látszott, hogy engem akarnak. De ragaszkodtak hozzám. Nekem pedig nem kellett ennél nagyobb öröm.
– Ma már tudjuk, hogy az ABBA nem ismer korhatárokat. Akkor is szerette a zenéjüket, amikor az együttes betört az élvonalba?
– Fiatal koromban? De még mennyire! Az az érdekes, hogy akiket akkor szerettem, azokért ma is rajongok. Az ember nagy nehezen túlteszi magát az első fiún, de a zenei szerelmeit soha nem növi ki. Nekem Neil Young, Joni Mitchell, a Beatles, Bob Dylan, Annie Lennox, Bruce Springsteen és persze az ABBA örök. Velük nőttem föl. Ha felnőttem egyáltalán…
– Egy dolog velük hümmögni a nótákat vasalás közben, és egy egész másik beülni a stúdióba és felénekelni a dalokat. Főleg egy olyan színésznőnek, aki 1971-ben játszott utoljára musicalben, és azóta csak pár taktus erejéig próbálta ki a torkát egy-két filmben.
– Nekem mondja? Mikor igent mondtam, az járt a fejemben, hogy hát az összes ABBA-dalt ismerem, kívülről fújom a szövegeket, ezzel nem lehet baj. Csakhogy ezek a dalok nagyon csalókák, mert zeneileg rendkívül igényesek. És mint kiderült, a szöveget sem mindig pontosan tudtam, márpedig az ördög mindig a részletekben van. A másik dolog meg az, hogy úgy szoktunk hozzá ezekhez a dalokhoz, ahogy az ABBA előadta, viszont az ember könnyedén elcsúszhat egyetlen zenei „banánhéjon”.
– És mi lett aztán?
– Abban a stúdióban énekeltem föl a The Winner Takes It All-t, amelyikben annak idején az ABBA dolgozott. El se tudja képzelni azt az érzést, hogy ott álltam annál a mikrofonnál, ahol Agnetha állt harmincvalahány évvel ezelőtt, s ahol még a padlószőnyeget se cserélték ki azóta, és a zongora is ugyanott van, egy centit se mozdították odébb. Ez egy rendkívül érzelmes, drámai dal, mint már a szövegéből is kitűnik, hogy mindent elvisz a győztes, és a vesztesnek buknia kell, ráadásul elég hosszú dal is, és taktusra diktálja, hol vehet az ember levegőt, hol kell kitartania a hangot. Amikor befejeztem az éneklést, Benny azt mondta, hogy az ABBA dobosa, aki azóta elhunyt, ott állt mellette a stúdióban és törölgette a szemét, mert ilyen szépet már rég hallott...
– Mivel az összes dalt felvették a stúdióban, mennyire volt nehéz úgy játszani a kamera előtt, hogy tátognia kellett a hangfelvételre?
– Nem minden jelenetben használtuk a stúdiófelvételt. Sokszor élőben énekeltünk a zenei alapra. Bömbölt a zene, zengett bele a hegyoldal. Ha jól tudom, a film jelentős részét úgy vágták meg, hogy élőben énekelünk.
– Van egy jelenet a filmben – a Dancing Queen –, amelyben a levegőben spárgát csinál. Dublőrt használt vagy tényleg Meryl Streepet látjuk?
– Olyannyira én csináltam, hogy remélem, soha nem kerülnek nyilvánosság elé azok a fotók, melyeken a térdemet jegelem két jelenet között. Elég jó állapotban vagyok fizikailag, az állóképességemmel sincs baj, de bevallom, nem szeretek tornázni és edzeni. A forgatás előtt azonban nem lehetett kikerülni, hogy legalább három hétig intenzíven formába hozzam magam. Azzal nyugtatgattam magam, hogy se Colin Firth, se Pierce Brosnan, de még a leendő vejemet játszó Dominic Cooper sem igazán énekes-táncos. A Voulez-Vous volt a legnehezebb, azt három hétig gyakoroltuk: a koreográfiája rettenetesen nehéz, és ha csak egyvalaki elrontja, dől az egész, mint a dominó, mert koncentrikus körökben kell táncolni, összekapaszkodva. Ráadásul vakító reflektorfényben, mintha diszkóban táncolnál. Legalább nyolc órán át vettük azt a jelenetet, rettenetesen kimerített.
– Megfordult a fejében, hogy nemet mond valamire, amit a rendező kér?
– Nem, sőt! Úgy belejöttem, mint kutya az ugatásba. De ha jól belegondolok, soha egyetlen rendezőnek se mondtam, hogy ezt vagy azt nem tudom megcsinálni vagy nem vállalom. Igaz, míg a legtöbb film úgymond csak az ember kezét kéri, a Mamma Mia a teljes karomat követelte, vagy még többet. Csöppet se bántam. Teher alatt nő a pálma, nem igaz?
– Remélem, Magyarországon sem indulnak haza a nézők, amint meglátják a „Vége” feliratot, hiszen csak akkor jön a java. Miért hagyták a végére a két leghíresebb dalt és az ABBA-t idéző legszellemesebb előadást a hetvenes évekbeli jelmezekben?
– A csattanó eredetileg nem szerepelt a filmben, nem is volt rá költségvetés, és húzták is a szájukat Hollywoodban a producerek, hogy mit akarunk még. Mi sírtuk ki, hogy ez a két nóta adja meg a film sava-borsát, ez legyen a hab a tortán. Milyen dolog úgy musicalt csinálni, hogy nincs vastaps, csak lemegy a függöny és kész? A legtöbb film úgy készül, hogy jövünk, leforgatjuk és hazamegyünk. De a Mamma Miától mind megrészegedtünk. Mintha mindannyian azt akartuk volna, hogy sose legyen vége. Valószínűleg ezt érezte meg, ettől enyhült meg a stúdió és írta alá a csekket arra, hogy csináljuk meg a végén azt a két dalt teljes ABBA-szerelésben. És ettől dübörög annyira a film.
– A platformcipőt és a lasztex kezeslábast se bánta?
– Mit mondjak? Emberpróbáló feladat volt, de annyira akartam, hogy a végén belepréseltem magam a ruhába és megtanultam táncolni a gólyalábakon!
– Donna, a Mamma Mia hősnője naplót vezet. Innen tudja meg anyja legféltettebb titkait a lánya, Sophie. Milyen titkokat őriz Meryl Streep naplója?
– Lett volna mit mesélnem, ha vezettem volna naplót, de sajnos ez elmaradt. A négy gyerek, a háztartás és a munkám miatt mire esténként oda jutottam volna, hogy leüljek írni, örültem, hogy eltalálok az ágyig. Most meg már úgy vagyok vele: késő bánat eb gondolat.