Piedone szaxofonnal

– István, mit kell tudni a szolnoki gyökerű Bergendy családról?
– Anyám Patai ága igazi kun család. Keresztapám, Patai Mihály grafikus volt, dolgozott a szolnoki Művésztelepen is. Ő az 1930-as évek közepén elnyert egy ösztöndíjat, és kiment Nápolyba. Ott készítette el XII. Piusz pápáról azt a fametszetét, amelyért Mussolini-díjat kapott. Na, ezt talán nem kellett volna: amikor a háború után a hadifogságból hazakerült, kitették a Művésztelepről, és élete végéig – ami elég fiatalon következett be – csak műszaki rajzoló lehetett.
– A család többi tagjának sorsát hogyan befolyásolta ez a malőr?
– Patai nagyapámnak cséplőgépe volt; szerette a társaságot, az italt, de hatvanéves kora tájékán letette a poharat, és attól kezdve csak olvasott. Igazi tolsztoji megvilágosodás… Apám a Felvidékről származott, ahol a Bergendy név olyan gyakori, mint nálunk a Szabó vagy a Kovács. Minket azért az különböztetett meg a többiektől, hogy kisnemesek voltunk, így Vashegyi Bergendy a teljes nevünk.
– Szolnokon a Verseghy Ferenc gimnáziumban, az ötvenes évek végén mi inspirált egy érettségiző diákot a könnyűzenélésre?
– Ez egy érdekes történet: az ötvenes években a Chappy zenekart az ÁVH–sok vitték el a színpadról, mert egy indexen lévő amerikai számot játszottak. Később az együttest, mint nemkívánatos társaságot, száműzték a fővárostól legalább száz kilométerre. Szolnok Pesttől éppen száz kilométerre van, így a Tisza Szállóból naponta hallottam Bedő Karcsiékat, amint próbáltak, én ugyanis a közeli Damjanich uszodában olyankor vízilabdaedzésen voltam. Ezenkívül az olimpiai bajnok Kanizsa Tivadarék külföldi útjukról rendszeresen hoztak Bill Halley-,  Glenn Miller-, Luis Armstrong-lemezeket. Otthon pedig Amerika Hangja közvetítette a kor zenei divatját.
– Ilyen indíttatással jelentkeztél aztán a Műegyetemre…
– Ahová felvettek, de nem végeztem el, ugyanis átmentem a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahol Meizl Ferenc növendékeként klarinétozni tanultam. Aztán 1962–ben az öcsémmel, Péterrel, aki egyébként közgazdász, zenekart alapítottunk, Bergendy együttes néven. Négy éven át játszottunk a Budai Ifjúsági Parkban, ami meglehetősen nagy szó volt, mivel szépszámú közönség előtt kellett muzsikálni.
–  Akkor jómódú ember is lettél…
– Erről azért beszélhetünk! Anyám elcserélte a szolnoki házunkat Pesten egy nyolcvan négyzetméteres, egyterű üzlethelyiségre, ebben laktunk hat évig apámmal, anyámmal, az öcsémmel, később az öcsém feleségével. Miközben lemezeink jelentek meg, elhangzottunk a rádióban, feltűntünk a televízióban.
– Mikor fordult jóra a sorsotok?
– Volt egy szerencsés évünk, az 1970–es, annak is a legvége. Felkértek bennünket szerepelni a televízió szilveszteri műsorába. Négy helyszínről ment az adás, a fő attrakció a Hofi–Koós-show volt, közvetlenül éjfél előtt. A helyszínek egymás után léptek ki az adásból, mi maradtunk, „csőre töltve”, éppen morogtunk, hogy jól átvertek bennünket, itt állunk és nem játszhatunk egy percet sem. Aztán a Hofi–Koós-műsor rövidebb lett három és fél perccel, az ország ott állt a tévé előtt pezsgőspohárral a kezében, amikor szóltak, hogy kezdjünk rá! „Elfeledem majd, hogy zajos a világ…” – ez a zongoristánk, Latzin Norbert nótája volt, és valahogy annyira belepasszolt az akkori életérzésbe, hogy másnap az egész ország ismert bennünket. Kivéve a szakmát, ugyanis a muzsikusok nem néztek tévét, mert szolgálatban voltak… Állíthatom, hogy Demjén „Rózsi”, aki nálunk játszott, attól kezdve lett sztár.
–Mi változott meg köröttetek?
– Meghallgatott bennünket a hanglemezgyár igazgatója, aztán jöttek a megbízások: mi játszottuk a Mézga család, a Futrinka utca zenéjét, no és attól kezdve lettem kopasz. A dátumra pontosan emlékszem, 1971-ben előzenekar voltunk az Illésék koncertjén, akkor borotváltattam meg a koponyámat. Nem ezért, de nagy sikerünk volt, talán az utánunk következők nem is örültek neki. Először mókás parókát raktunk a fejünkre, aztán utolért bennünket a borotvált fej divatja, és most már így marad.
– Ha megnövesztenéd a hajad, milyen lenne?
– Nem akarok hízelegni magamnak, de úgy néznék ki, mint egy ősz, göndör hajú, vén tróger…
– István, hova tűnt a tánczenéből a melódia? Miért nem hallani generációm kedvelt hangszerét, a tangóharmonikát?
– A harmonikával kapcsolatban, mivelhogy én is játszottam rajta, van egy teóriám: valamikor, a szovjet zenei kultúra részeként, nagyon kellett szeretni. Ezért most nem szeretjük… Mi már csak ilyenek vagyunk, az egyik szélsőségből a másikba esünk. Ettől függetlenül azt mondom, vissza fog térni, mert az argentin tangó is reneszánszát éli majd, „herfli” nélkül pedig ez nem megy…
– Három évig turnéztatok külföldön, ezt hogy sikerült összehozni?
– Ezerkilencszázhatvanhatban Magyarországon játszott a svájci labdarúgó-válogatott, a csapat generálmenedzsere hallott minket játszani, és meghívott Bázelbe, a kocsmájába. Onnan áthívtak Zürichbe, és a világ legdrágább szállodájának a kertjében zenéltünk, olyan közönség előtt, mint Brigitte Bardot. Németország, Dánia következett, rockkocsmákban nyomtuk a muzsikát. Kínáltak bennünket füves cigivel, én akkor naponta öt doboz Munkást, vagy filter nélküli, légiós cigit szívtam, ennyi nikotin mellett a jointot meg sem éreztem…
–  Aztán 1982 a konszolidáció éve volt…
– Ekkor lett a nevünk Bergendy Koncert-, Tánc- és Szalonzenekar. A „szalon” név azt jelzi, hogy nem mentünk bele semmilyen rockháborúba. A tizenkét tagú együttesünkből egyébként mindenkinek van szakirányú diplomája, a legismertebb zenénk talán a Süsü, a sárkányhoz köthető, de népszerű volt a 24 részből álló televíziós tánciskola, az Én táncolnék veled sorozat is.
– Ahhoz képest, hogy mennyien kedvelik az együttest, túl sok kitüntetéssel nem halmoztak el benneteket…
– Kaptunk egy kitüntetést a szakszervezettől, amelyet a közönség szavazott meg nekünk. Olyan szerény összeg járt vele, hogy csak kettőnket hívtak meg az átadásra. Horn Gyula miniszterelnöksége idején a köztársaság kiskeresztjét vehettem át Göncz Árpádtól a Parlamentben. Ott ült mellettem a feleségem is, odasziszegte: „Add ide a borítékot!” Kinyitotta, és mindössze ez volt benne: Ezen igazolással bizonyítjuk, hogy Bergendy István a kitüntetés viselésére jogosult. Érvényes visszavonásig.
– Gyerekek, család?
– A lányom, Barbara sok diplomával, sok nyelvvizsgával jó helyen dolgozik. István fiam szintén zenész, Palma de Mallorcán él, ő bőgőzik. Talán azért, mert Pege Aladárral egy napon születtünk, október 8–án.
 – Ha már a dátumoknál tartunk: jövőre elérkezik egy olyan születésnap, amit az ember úgy él meg, mint a Titanic a jéghegyet. Te hogy készülsz rá?
– Ha a betöltendő hetven évemre gondolsz, egyáltalán nem ejt kétségbe az idő múlása. Nekem nincs hiányérzetem, segítettem a pályán Máté Pétert, Katona Klárit és másokat, szereztem olyan számokat, melyekről megemlegetnek majd. Egyébként meg – tényleg sajtból van a Hold!