Vili bácsi és az ő földi mása

Szoros programja miatt nem a lakásán, hanem egy útba eső kávézóban találkozunk. Pedig szívesen látna, mint mondja: vendégszerető ember, gyakori a jövés-menés náluk. Ülök tehát a plázabeli presszóban, és türelmesen kivárom, míg csillapul a rajongók rohama. Hősünk autogramot ad a felszolgálónőnek, két viháncoló tinilánnyal fényképez­­kedik, röpke tárgyalást bonyolít az emeleti fitneszterem kigyúrt tulajdonosaival, akik „a reklámarcnak fél áron” kínálják szolgáltatásaikat.

Várkonyi András mostanra megtanulta, mivel jár a népszerűség. A minap jegyet vett a Debrecen–Szófia meccsre, mert nem akart a VIP-páholyban ülni. Feltűnése a stadionban kisebb pankrációval járt. „Vili bácsi!” zúgta a nép, s majd’ egy órába telt, mire elverekedte magát a helyéig.

Mellénk telepszik az asztalhoz. Fiatalabb, kevésbé testes, nem olyan ősz, mint Vili bácsi. Ez olyan feltűnő, hogy meg is jegyzem.

– Vannak a kamerának bizonyos beállításai, amelyek csalnak, kicsit másmilyennek mutatják az embert, mint amilyen valójában. Engem öregíteni kellett – magyarázza. – Mielőtt elindul egy sorozat, a szerzők íróasztal mellett kitalálják a figurákat. Tartalommal azonban nekünk, színészeknek kell megtölteni. Vili bácsi eredetileg morózusabb volt. Nem gyúrhattam át a magam képére, de jogomban állt felruházni egyes jellemvonásokkal. Az ő humora némelykor esetlen, lúzer humor, ennek ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy humoros legyen, mert én az vagyok, sokféle humort űzök és szeretek. Vili bácsi nem egysíkú ember. Kedves, családszerető, kicsit tutyi-mutyi. De időnként fellázad, rést nyit a pacsucsférj­szerepen, kirúg a hámból, megpróbál valamelyest más életet élni, mint amire kényszerítve van. Ezért ismer magára benne annyi férfi.

– Ki van zárva! – neveti el magát. – Sokkal önállóbb lény vagyok annál, mintsem bármilyen eszközzel meg lehessen fenyíteni, tartani, korlátozni. Kétségtelen, hogy a harmóniára, békességre való törekvésem is erős, csak nem mindegy, milyen áron. Kerülöm a konfliktusokat, de kiharcolom a magamét – szögezi le.

És hogy az ő felesége milyen?

– Remek csaj! Kiválóan kezeli a különböző őrületeimet, kibírja a szilaj természetemet immár harminchat éve. Nem tudtam annak idején, hogy remek csaj lesz. Lutri volt, bejött. Összecsiszolódtunk. Szereti azt, amit én: az utazást, a cserkeszőlői fürdőt, a barátokat. Rengeteg közös témánk van, szeretünk beszélgetni, tudunk együtt nevetni és jó nagyokat bosszankodni.

Várkonyi András nem egyszerű képlet. Született entellektüel, sokféle tehetséggel megáldva. Írói vénáját otthonról hozta: édesanyja a Zrínyi kiadó vezető lektora volt, apja a Magyarország című politikai hetilap olvasószerkesztője. Vár­ko­nyi amióta az eszét tudja, mindig többféle dolgot csinált. Már középiskolás korában riportokat, novellákat írt; később két könyve is megjelent; több diplomát szerzett; nyelveket beszél; jelentkezett rá­­dió­bemondónak, földi kísérőnek a reptérre, és dolgozott dramaturgként. Egy darabig abban sem volt biztos, hogy színész akar lenni. Vadul kereste önmagát. Azt mondja különben: ez ma is tart. És szerinte, ha egyszer megtalálja, akkor vége van, mert a sokféleség az élet sója.

Hárman voltak testvérek. A rendes polgári neveltetéshez akkortájt hozzátartozott a zenei képzés. Hármójuk közül ő bírta legtovább. Zeneiskolába is járt, hat évig zongorázott. Komolyzenei pályafutásának az vetett véget, hogy beköszöntött a beatkorszak, s rájött: az eddig megszerzett tudással bármit eljátszhat. Hosszú hajat növesztett hát, tinizenekarokkal lépett fel, s persze összeveszett az apjával. Felnőtt fejjel – a színházi munka mellett – bárzongorista lett.

– Jól kerestem vele, rettentően élveztem én is meg a közönség is. Hozzáteszem, sokkal jobban tudtam hangulatot csinálni, mint zongorázni – somolyog. A zenével azóta se szakított: Borkóstoló című lemeze – melynek szövegírója és előadója egyben – hamarosan a boltokba kerül. Járja az országot, önálló estekkel lép fel vidéki pódiumokon. Az előadott számok – kabarétréfák, zenés paródiák, dalok, versek – többsége saját szerzemény. Akad néhány örökzöld kuplé is az idősebbek kedvéért. – És amikor a végén rázendítek a „Vén budai hársfák”-ra, a közönség általában szétveri a házat…

A Vidám Színpadon töltött évek alatt elvégezte a bölcsészkart, szinkronizálni, rádiózni kezdett, és külföldi játékfilmekben szerepelt. Nemrégiben Hollandiában leszólították az utcán. Jé! Itt is nézik a Barátok közt-öt? – gondolta. Tévedett. A sörreklámból ismerték.

Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de mindenre jut ideje. Megtudom például, hogy egy vadászatról szóló mesefilm forgatókönyvét írja. (Gyerekeknek ír? Hisz a gyerekei már felnőttek! – csodálkozom. De én még nem! – válaszolja.) Rendszeresen hívják főzőversenyek zsűrijébe. Maga is főz, erőssége a bográcsos ételek, kedvence a marhalábszár. A múltkor ő is versenybe szállt. Csak a helyszínen derült ki, hogy halászlében kell jeleskedni, úgyhogy távfőzéssel – felhívta a feleségét – nyerte meg a csatát.

A jó focit mindig imádta. Sokáig játszott is a színészválogatottban. Aztán azon kapta magát, ő a korelnök. Ami nem lett volna baj. Az már inkább, hogy a fiatalabbaknak elsötétült a tekintetük, annyira nyerni akartak.

– Nem tetszett. Én nem vagyok fanatikus se a fociban, se másban – jegyzi meg. Cserkeszőlő csapatában két éve debütált, hat fokban, zuhogó esőben, egy szál trikóban. Azóta néha az ottani öregfiúk csapatában rúgja a bőrt. A közeli Pilisvörösváron építettek házat, amikor még szabadúszó volt. De a szappanopera forgatása sokszor reggel kezdődik, onnan nem tud bejárni, így most egy pesti panelban laknak.

Fontolgatja, hogy el kell majd adni a házat. Sajnálja, mert szenvedélyesen borászkodik, és ott a borospincéje. Volt szőlője a hegyoldalban, próbált metszeni is, de felismerte, hogy több kárt csinál, mint hasznot. Azóta veszi a szőlőt. Tagja a gazdakörnek, ahol az összejövetelek végén egymás borait kóstolgatják, minősítik. Borversenyeket is tartanak, kapott már ezüstérmet. Ám számára ez a történet se a nyerésről szól. Hanem arról, hogy amennyire lehet, érezzük jól magunkat a bőrünkben.

A sors úgy hozta, hogy mindig a sorozatszerepek találták meg. A Kisvárosban tűzoltóparancsnokot alakított, a Szomszédokban alkoholista titkosrendőrt, és – testhez álló módon – zongoratanárt. Egyik se durrant akkorát, mint a Mátyás király tér. A Barátok közt sikerét annak tulajdonítja, hogy beköltözik az emberek lakásába, milliók érzik úgy, saját életüket látják a képernyőn. Nem zavarja az értelmiségiek fanyalgása, akik egyébként szintén nézik, csak nem vallják be. Sőt, nem csak nézik, készítik is. Rangos díjakkal kitüntetett alkotók írják az epizódokat. Sokaknak ad a sorozat kenyeret. Ami jó, mert egyrészt van megélhetésük, másrészt ez garantálja a színvonalat.

Várkonyi Andrással élmény beszélgetni. Színes, okos, szórakoztató, nyugalma másokra is átragad, arcáról sose hervad le a mosoly, energiája végtelen. Fűszeres pasas – összegzem. Az ilyeneknek jót tesz a kor, mert beérnek. Ezért lepett meg, amikor valahol azt olvastam, szinte retteg az öregségtől.

– Valamit félreérthettek. Sajnos minden interjúban ott rejtőzik a lehetőség. Ráadásul ezt a bakit címlapra is kitették – vágja rá azonnal. – A rettegés amúgy sem jellemző a világlátásomra. Tudomásul veszem, hogy túl vagyok a zeniten, s több van mögöttem, mint előttem. Nem a kortól félek, hanem a tehetetlenségtől. Tizenöt éve szakmai nyugdíjban vagyok, de amíg tudok dolgozni és kellek, nem fogom otthon lopni a napot. Nem szeretném megérni, hogy egy fa alatt ülve merengjek a múlton. Egyébként jók a kilátásaim. Apám nyolcvanhárom éves, most jelent meg egy könyve és barátnője van.