Mindenért a nő a hibás!

– Egyáltalán hogy jutott eszébe a háború utáni években, hogy az akkoriban tabu témának számító szexualitással foglalkozzon?
– Ha az első szexszel kapcsolatos élményemre gondolok: nem az terelt a szakma felé, sőt, majd’ világgá szaladtam! Nem résztvevője, csupán vétlen közönsége voltam. Friss egyetemista koromban egy szörnyű népi kollégiumban laktam, ahol nem volt meleg víz, és két szalmazsákon nyolcan osztoztunk. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy ott nyöszörögnek közvetlenül mellettem…

– Hogy került egy szalmazsákra?
– A háború tönkretette a családom egzisztenciáját, apámat kirúgták az állásából, a lakásunkat elvették, vagyis lehetetlenné vált, hogy orvosi egyetemre menjek, holott kisgyerekkorom óta erre vágytam. Anyám azt mondogatta: doktorné legyél, lányom, ne doktor – és ki is szemelt nekem egy udvarlót. Fiatalon még hajlottam is a doktornéságra, de a doktor úr személye már nem tetszett. Mikor anyám elutazott segíteni Pozsonyba, ahol az idősebb nővérem éppen gyermeket szült, én egy teherautó platóján Budapestre szöktem, és elkezdtem az orvosi egyetemet.

– Honnan vette a bátorságot? És miből élt?
– Nagyon elszántan hittem abban, hogy a gyógyítás az én utam, csak akkor még azt hittem, hogy a vakbélen keresztül. Évekig „vérdíjból” éltem: a magamfajta szegény orvostanhallgatóknak rendszeresen véradást szerveztek, ahol az én univerzális 0-s vércsoportom két decijéért 150 forintot fizettek. A népi kollégium borzalmaiért kárpótolt viszont az a tény, hogy belecsöppentem az akkori egyetemi-értelmiségi társaság krémjébe!

– Kik hatottak ennyire önre?
– A mai Múzeum körúton, a Darling presszóban találkoztunk rendszeresen. A tulajdonos, Dózsa bácsi megengedte, hogy egész nap szinte ingyen, egy szimpla kávé mellett ücsörögjünk a parányi asztaloknál. Ott üldögélt Hernádi Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Jancsó Miklós, Lator László, Lengyel Balázs… Éjszakába nyúlóan próbáltuk megváltani a világot.

– Az anyja végül is beletörődött a szökésébe?
– Amikor megtudta, hova szöktem, első felindulásában októberben utánam jött, hogy hazavigyen. De mikor látta, hogy reménytelen, elvitt Kőbányára egy gyerekkori barátnőjéhez és a gondjaira bízott. Odajártam fürödni meg vasárnaponként ebédre. Sokáig azt hittem, hogy csak anyám kérésére szentel sok figyelmet nekem az egyik fiú. Négy év után ő lett a férjem.

– Közeledünk a szexualitás felé…
– Ha erre kíváncsi: én apácáknál nevelkedtem, és szűzen mentem férjhez. Az én generációm nőit még a „szűzen lépni a szent kötelékbe” erkölcse és meggyőződése irányította. Testünk isten temploma, ahová nem lehet csak úgy minden csámborgót beengedni. Hatvan éve élek monogám házasságban.

– Mikor kezdett mások nemi élete iránt érdeklődni?
– Előtte még jó néhány patkány agyáról kellett metszeteket készítenem! Senki olyan rosszakat nem adott ki a kezéből, mint én. Az orvosegyetem után dr. Szentágothai János agykutató, anatómusprofesszor tanítványai közé kerültem, de éreztem, hogy nekem azzal kellene foglalkoznom, ami az ember agyában honol: a lényével, a pszichéjével. Ezért jelentkeztem az ELTE-re, ahol előző évben indult először pszichológusképzés. 1969-et írtunk, mikor nőgyógyá­szati klinikán elsőként alkalmaztak pszichológust, jelesül engem.

– Már bocsánat, de mit tud tanácsolni egy tapasztalatlan, fiatal házas nő másoknak?!
– Abban igaza van, hogy a magam intim életét is akkor építgettem, nemigen értettem én a másokéhoz. Amikor az első vidéki asszony azt mondta, hogy „elment”, megkérdeztem, ugyan hova?! De valamire nagyon megtanítottak az egyetemen: hallgatni és kérdezni. A legjobb forrásból, maguktól a betegektől tanultam. A pszichológus sosem ad tanácsokat, csak kérdez és kérdez, majd a válaszokból összeáll a diagnózis és a terápiás irány is. Sosem szabad direktben kérdezni: szereti vagy sem a feleségét? Hanem: milyen érzelmi kapcsolat van önök között? Erre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Mindig azzal ringatom magam, hogy ennyi év rutinnal a hátam mögött engem már nem érhet meglepetés.