Nő ne hordjon blézert!

Kérésemre a gödi „remetelakban” találkozunk. Szívesen megnézném a tavában hízó színes ázsiai pontyokat, akikből sose lesz vacsora, mert névről ismeri őket; meg a lovait, akikhez betér beszélgetni, bármilyen későn ér haza. „Gyertek csak! A zárban van a kulcs” – dörren odabentről Kojak magyar hangja, s azonnal rájövök: nem számít, hogy én mit szeretnék. Nincs ponty, se ló, házigazdánk ugyanis teniszt néz. Kapunk kávét és püspökkenyeret („Az egyik barátnőm sütötte. Látjátok? Gondoskodom rólatok, akár egy jó feleség.”), de fél szemét le nem veszi a tévéről. Koncz Gábor maga a rebellis őserő. Nyilvánvaló, most is – mint mindig – ő diktálja a játékszabályokat. Tehát nem vele, inkább Sarapovával viaskodok, a győzelem legcsekélyebb esélye nélkül.

Mielőtt mellőzöttnek érezném magam, közli: képes több dologra figyelni egyszerre. A megosztott figyelemnek köszönhetően nincs holtidő az életében, állítja. Legértékesebb ötletei például vadászat közben születnek. Rezzenés nélkül áll, figyel, ezalatt gondolatban játszik, ír, rendez – az első gallyreccsenésig.

Megtudom azt is, hiába lett sikeres városi színész, gyökereiben matyó parasztivadék maradt. A véleményét kereken kimondja, nem érdekli, ha ezzel másokat sért. („Muszáj, mert a Józsit Mátraballáról nem hallgatják meg, nekem viszont az orrom alá nyomják a mikrofont.”)
Legszívesebben Mátyás korában élt volna, amikor nekünk volt a legnagyobb könyvtárunk, a legerősebb hadseregünk, győzelmet győzelemre halmoztunk. És nem mi akartunk Európához tartozni, hanem Európa hozzánk, mert a reneszánsz kultúra fellegvárának számítottunk.
Nagy nőfaló hírében áll – sose tudtam eldönteni, vajon szereti-e vagy csupán használja őket? Ha már itt vagyok, rá is kérdezek, ő pedig azt feleli: csak a nőiesség hat rá. Egy nő tudjon vele repülni, sírni, kacagni, ragyogni, üljön rá a hajára, mint a nagyanyja. Ne hordjon blézert, ne szabassa át magát, menjen ki az esőbe mezítláb, lógjon egy tincs a szemébe, nincs annál gyönyörűbb. Ne akarjon állandóan megváltozni, és eszébe ne jusson irányítani, mert abban a pillanatban vége.

– Csak hozzám lehet tartozni, én nem tartozom senkihez! Örök szerelem? Ahogy öregszem, egyre inkább tudom, hogy ilyen nincs. Nem termett olyan nő a földre, akit idővel ne unnék meg – összegzi. Kivételt képeznek a lányai, akiket imád. Büszkék, önállóak, függetlenek – akárcsak ő. De ilyen nővel ő sose élne.

– Előre sajnálom a vőimet, mert Tekla és Regina megeszik őket reggelire – neveti el magát. – Igen, igényessé neveltem a lányokat. Elvárom, hogy ne álljanak le lottyadt Jankókkal, keressék meg azt a pasit, akire fel tudnak nézni. Akad ilyen, csak egyre kevesebb. Régen, ha erős, ügyes, eszes voltál, boldogultál. Mára az epigonok birodalma lettünk. Hiánycikk az igazi hős, a naiv, tiszta ember, aki adja és állja a pofonokat. Azok vannak sokan, akik lesik a verekedést.