János vitéz küzd Harry Potterrel

– A néhány napja tartott nemzeti tanévnyitót úgy harangozták be, mint egy örömünnepet. Vajon van-e ünnepelnivalója idén szeptemberben az iskolák népének?
– Igen, van. A tanévkezdés tényleg lehet vidám, várakozással teli esemény. Nem tudom, figyelte-e a hódmezővásárhelyi közvetítést, én ott nagyon sok mosolygó arcot láttam. Természetes, ha a tanár és a diák tud örülni egymásnak. Csupán az elmúlt évek rossz, elhibázott szemlélete fordította szembe egymással a diákokat és a pedagógusokat. Az oktatásban vissza kell térnünk azokhoz a nemes hagyományokhoz, amelyek sikeressé és Európa-szerte elismertté tették a magyar iskolarendszert. Az iskolában folyó munkának a kölcsönös tiszteletre, szeretetre, a jogok és kötelességek harmóniájára, a világos követelményekre és ezek értékelésére kell épülnie. Ezért helyeztük vissza jogaiba például az évszázadok óta megszokott és 2002 után megtiltott osztályozást az alsó tagozatban.

– Az új tanévre beharangozott változások azt mutatják, hogy szigorúbban fogják majd a nebulókat. Már alsóban lehet buktatás, a hiányzást keményebben büntetik, és a tanárverésért akár börtön is járhat. Ez azt jelentené, hogy inkább tanárbarát és nem gyerekbarát lesz a jövő iskolája?
– A tanárbarát intézkedéseink egyúttal mind a diákok javát szolgálják. Ha a pedagógus nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, és büszke lehet a hivatására, akkor ez a munkájára is átsugárzik. Persze mióta világ a világ, előfordul, hogy a diák lázadozik az ellen, ha kemény munkára fogják. De legkésőbb a középiskola utolsó éveiben belátja, hogy az az ember, aki a katedrán állt, nem az ellensége, hanem a segítője. Ha jól működnek a pedagógiai erők, ezek az ellentétek feloldódnak egy szép melódiába, mint egy gyönyörű zenei kádencia.

– Sokan nem látják ilyen ideális színben a mai iskolát. Gondoljunk csak a tanárverésekre. Számítanak-e a szülők ellenállására?
– Bizonyára lesznek olyanok, akik azt gondolják, hogy a szigorításaink ártanak a gyerekeknek, de ők tévednek. Azok a szülők, akik nem tudják okosan szeretni a gyermekeiket, azt hiszik, hogy jót tesznek, ha hagyják őket bliccelni, ha nem kérik rajtuk számon a házi feladatot, a mindennapos időben történő felkelést. Az a szelíd kényszer, amit a gyerekek fejlődése érdekében alkalmazni szükséges, mindig része volt a pedagógiának. Szerencsére sokkal közelebb állunk a köztiszteletnek örvendő tanár eszményképéhez, mint gondolnánk. Bár a helyzet kétségtelenül romlott, többnyire azt látom, hogy nem halt ki a tanárok iránti bizalom. A média néha heteken át tárgyal egy-egy botrányos esetet, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ez a jellemző az országra. Mi több, lassan azt is elhiszik, hogy a pedagógusok fabatkát sem érnek, és méltán lettek ők mindenki lábtörlői. Ilyenkor engedi meg magának a szülő, hogy egy-egy sérelem után berohanjon az iskolába, s ott kiabáljon, csapkodjon...

– Az sem mindegy, hogy egy igazán jó tanár áll-e azon a bizonyos katedrán. Sokszor azonban azok választják ezt a pályát, akiket máshova nem vettek fel. Várható-e, hogy bevezetik az alkalmassági vizsgát a leendő pedagógusoknak?
– A felsőoktatási intézményeknek általában szeretnénk visszaadni a személyes találkozás és elbeszélgetés jogát. Tervezzük, hogy a tanári pályára felvételizők már a kezdet kezdetén vegyenek részt olyan alkalmassági megmérettetésen, ahol kiválaszthatók a hivatásra leginkább rátermetteknek látszók, és kiszűrhetők azok, akik nem katedrára valók. Zsarnoki, erőszakos, indulatos embereknek például nem való ez a pálya. Ezek a személyiségjegyek már egy irányított szituációs beszélgetésből kiderülhetnek, ám az érettségi vizsgával nem lehet mérni. Hiába tudja valaki kiválóan a matematikát vagy a történelmet, annak nem ajánlanám ezt a hivatást, akiben nincs kellő türelem, empátia, szeretet. A tanárképzésben nemcsak a felvételkor, de a későbbiek során is szükség van szűrőkre. Hasznos volna bevezetni a máshol bevált gyakornoki rendszert. Felemás megoldás, hogy az éppen most átalakuló rendszerben csak fél év a kötelező gyakorlat, így ennek meghosszabbításán dolgozunk. A pedagóguséletpálya-modell részeként a fiatal orvosok rezidenséveihez hasonló felvezető, gyakornoki időszak bevezetését a magam részéről okos dolognak tartanám.