Nem lehet tovább sunnyogni!

– A győzelmek megváltoztatták az életedet?
– Egy nagyformátumú show-műsor után, mint amilyen a Nagy duett is volt, többen ismernek fel az utcán, és gratulálnak. De hasonló szeretet vett körül már előtte is. Ami viszont feltűnt: megjelent egy újabb nemzedék, melynek tagjai lényegében csak most láttak a tévében.

– Ezt komolyan mondod? Mintha csak tegnap nyerted volna meg a Megasztárt!
– Tegnapelőtt volt az… Hét éve. Akik akkor még kisgyerekek voltak, mára felcseperedtek, és lényegében csak a mostani műsor révén fedeztek fel maguknak. Ez nekem is furcsa… Egymás után zajlanak a tehetségkutatók, divat szidni őket. Én azonban nem teszem, hiszen számomra a Megasztár valóban sorsfordító volt. S úgy gondolom, még mindig nagyon sok kimagasló képességű fiatal van az országban, nekik is jár, hogy megmutathassák magukat.

– Csakhogy a lehetőséggel tudni kell élni!
– Ebben egyetértünk. Az idő eldönti, ki marad fenn és ki tűnik el a süllyesztőben. Szerintem ez így törvényszerű. A természetben is az erősebb marad életben. A mi pályánkon a rátermett, kitartó, következetes, szuggesztív előadók tudnak igazán megkapaszkodni. Ja, és a közönségen is sok múlik.

– Olvasgattam a honlapodon az üzeneteket. Sokan tekintenek példaképüknek. Melyik bejegyzésen érzékenyültél el a legjobban?
– Óriási dolognak tartom, ha valaki kusza helyesírással bepötyögi a sorait. Amikor példaképnek tartanak, az is öröm számomra. Nemrég pedig teljesen meghatódtam egy idős néni gratulációján, aki képtelen betelni a Lélekdonor című dalommal. Mindenki véleménye egyformán fontos. A személyes találkozások során azt is lemérhetem, hogyan fogadják a dalaimat, milyen hatást tudok elérni velük. Neked bizonyára sokkal nehezebb lehet az ilyesfajta energiákat kifigyelni, hiszen egy újságíró nem feltétlenül kap azonnali visszacsatolást az olvasóitól.

– Sosem a dicséretre hajt az ember…
– De, ha hátba veregetik, hogy jó volt, amit csinált, annak azért lehet örülni. Nekem eddig Presser Gábor elismerő szavai estek a legjobban, amikor átnyújtotta az Érték-díjat. Egyébként a hét év alatt arra is volt példa, hogy kilátástalannak tűnt a zenei pálya, de sosem akartam abbahagyni vagy feladni.

– Amikor énekelsz, megszűnik körülötted a világ?
– Néha arra sem emlékszem, mi történt a színpadon. Engem a zene elvarázsol.

– Teljességgel része a lényednek?
– Folyamatosan bennem van. Ahogy most beszélgetünk, kezdettől fogva aláfestő zenét hallok, azt is meg tudom mondani, hogy mi szól éppen. Shontelle száma, az Impossible. Amikor jött a kedvenc részem, majdnem dúdolni kezdtem.

– Ez érdekes! Caramel, karriered elején volt határozott elképzelésed a jövőről?
– Abszolút! Nem akartam felülni a hullámvasútra. A Megasztár hozta hírnévvel pár évig különösebb erőfeszítés nélkül szárnyalhattam volna. De én nem ezt az utat választottam. A verseny után megalkuvást nem tűrően elkezdtem kőkeményen dolgozni. Hál’ istennek tudtam a saját zenémmel foglalkozni, merthogy nem vettem részt a promóciós turnén. Már a döntőben iszonyatos kínokat okozott a porckorongsérvem, amivel utána meg is műtöttek. Próbáltam a szerencsétlenségből előnyt kovácsolni: készültem a bemutatkozó lemezemre, az önálló koncertjeimre.