Trópusi türelemmel

– Egy ízben így nyilatkozott: „Hazatérhetek, ennél többet nem kívánok”. Mintegy tizenöt éve, hogy az év nagy részét nem Puerto Ricóban vagy Floridában, hanem Magyarországon tölti. Így gondolta a hazatérést?
– Ez bonyolult kérdés. Hazataláltam abba a földrajzi környezetbe, a budai Sas-hegyre, ahonnan elindultam. Ez a kert, ahol ülünk, a dédapám barackosa volt. Én már itt nőttem föl, és jó nézni azokat a fákat, amiket még a déd- és a nagyapám ültetett. De az is jó érzés, amikor az utcán baktató öreg néniről kiderül, hogy a gyerekkori szerelmem. Ez a szép oldala a hazatérésnek. A másik már nem olyan kellemes. Húsz évvel ezelőtt azt hittem, ha hazahozom azt a tudást, amit szerte a világban szereztem, azt majd hasznosíthatom. De sajnos erre semmifajta igény nincs itt, ezért megtanultam hallgatni. Az érzés, hogy nem tudtam magam hasznossá tenni, bánt. De az ember szép lassan lejjebb adja az igényeit.

– Miért ment el ’56-ban? Akkor vették fel az ELTE francia–magyar szakára, a Fővárosi Autóbuszüzemnél kalauzkodott, és nem vett részt a forradalomban…
– Az egyetem bezárt, úgy gondoltam, mint sokan akkor: most van lehetőségem arra, hogy körülnézzek a világban. Anyám is azt mondta, menjek. Mire hazajövök, rendeződik a helyzet. Meg sem fordult a fejemben, hogy végleg elmenjek. Már akkor írónak készültem, és gondoltam, a tapasztalatszerzés hasznomra válhat. Aztán sodortak az események. Strasbourgba jártam egyetemre, majd elvettem feleségül egy francia lányt, gyerekeink születtek. Egy párizsi könyvterjesztőnél dolgoztam, megtanultam a szakma csínját-bínját.

– Az önkéntes távozás az oka annak, hogy soha nem tartozott a melldöngetős ’56-osok közé, akik megfellebbezhetetlen igazságokat mondanak?
– A mai napig nagyon ellenszenvesek azok a honfitársaim, akik felemelik a bütykös mutatóujjukat, és kioktatják az itthoniakat. Megmondják, mit hogyan kellett volna csinálni, és mit rontottak el. Amikor kikerültem Nyugatra, és a magyar emigránsok első összejövetelein megismerkedtem azokkal, akik kiosztották egymás között a vitézségi érmeket meg a tiszti rangokat, rádöbbentem, hogy nekem ehhez az egészhez az égvilágon semmi közöm.

– Ha az egykori emigránsokról hallunk, sikertörténetek sorozata tárul elénk. Csupa elégedett ember, aki rálelt a szabadságra. Pár évvel ezelőtt ön más megközelítésben írt könyvet az ötvenhatosokról…
– Az emigráció nem csupán sikertörténetek halmaza. Sokkal többen pusztultak bele, mint bárki gondolná. A főhősöm egy olyan fiú, aki 13 évesen került Amerikába, de nevelőintézetbe kellett költöznie. Megszökött, és ez elég volt ahhoz, hogy soha ne kapja meg az állampolgárságot. Ráadásul angolul sem tanult meg tökéletesen. Ötven év után, vénemberként toloncolták vissza Magyarországra. De többen öngyilkosok lettek pár évvel azután, hogy elmentek. Létezett Németországban egy nagy amerikai kaszárnya, rengeteg magyar élt ott. Amikor kutattam annak a 84 emigránsnak az életét, akikkel Strasbourgban hozott össze a sors, megtudtam, hogy nem egy közülük később Vietnamban tűnt el. Azt sem tudták, mi történik velük. Volt, aki a Rajnába fulladt, de sokan visszajöttek. Az utóbbiak közül nem egy ember haláláig azon tűnődött, mi lett volna, ha kint marad. Egy egész élet rámehet ennek az egy kérdésnek a megválaszolására.