Utaztam, mint egy rocksztár

Idén márciusban, újságírói munkásságának harmincadik évében Táncsics Mihály-díjat kapott Szentesi Zöldi László. A Magyar Nemzet lapszerkesztő publicistájával beszélgettünk pályafutásáról és a könyveiről. Szóba került Rózsa Sándor, a gasztronómia és a zene is, továbbá kiderült, hogy a horgászat mellett a söröskorsók gyűjtése a hobbija.

InterjúPuskás Kati2024. 04. 12. péntek2024. 04. 12.

Fotó: Németh András Péter

Fotó: Németh András Péter

– Huszonhárom éves friss diplomás vidéki fiatalemberként a Panorámában indulni erős kezdés. Hogyan került a legendás műsorba?
– Szegedi főiskolás koromban Csoóri Sándornak megtetszett egy beszédem, az ő barátai beajánlottak a Világszövetség című laphoz. Külsősként dolgoztam, de mire a dip­­lomám átvétele után felvettek volna, sajnos megszűnt a lap. Hornyik Miklós főszerkesztő azt mondta, ne keseredjek el, mert Chrudinák Alajos éppen munkatársakat keres a Panorámához. Nem mondom, hogy nem remegett a hangom, amikor felhívtam: behívatott magához, negyedórát, ha beszélgettünk, és rögtön munkaszerződést adott. A határon túli területre helyezett, az akkor induló Magyarok című magazinnak lettem a szerkesztő műsorvezetője.

– Hogyan alakult a további karrierje?
– Képernyőn voltunk, és emellett folyamatosan fejlesztettek bennünket. Sokat tanultam az egy év alatt, amit ott töltöttem, az egész pályám ebből épült fel. A ’94-es választások után leváltották Chrudinákot, én pedig átmentem a Duna Tévéhez. A Régiók című műsornak voltam a szerkesztője. Rengeteget utaztunk a Kárpát-medencében: nagyon sok barátom van a mai napig Gyergyószentmiklóstól Bécsig, a felvidéki Szepsitől Szabad­káig abból az időből. 2002-ben aztán az írott sajtóra váltottam, a Magyar Nemzet publicistája lettem.

– Ugorjunk vissza egy kicsit a riporteri munkájához. Volt veszélyes szituációban része?
– Négyszer voltam a polgárháborús Észak-Írországban. Belfastban találkoztam az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) sajtófőnökével. Denis Donaldson azt mondta, hogy ők többet akarnak, mint anno Deák Ferenc a kiegyezéskor, ők ki akarják söpörni a brit hadsereget Észak-Írországból. Évek múlva kiderült, hogy a brit titkosszolgálat beépített spiclije volt. Eltűnése után két nappal holtan találták Donegalban, egy tanyán. Más alkalommal Irakban kurdokkal készítettem interjút, és a távozásom után nem sokkal felrobbantották a kirkuki irodát, ahol beszélgettünk. Előfordult, hogy még szinte fel sem szállt a tajvani gépem, máris földrengés volt Tajpejben. Valahogy mindig megérkezett az isteni segítség, egyszer sem lett semmi bajom.

– Soha nem félt?
– Nem, és pont ezért hagytam abba. Magyarország legjobb háborús tudósítóinak a körében nőttem fel, és próbáltam a magam szerény eszközeivel helytállni. De nem akartam háborús tudósítóvá képezni magam. Amikor néhány veszélyes szituációt túléltem, összegeztem, hogy rendben, ezeket megúsztam, de ebből ennyi elég is volt, nem akarom már folytatni.

– Mindig újságíró akart lenni?
– Már ötéves korom óta erre készültem. Valószínűleg, ha nem így alakul a sorsom, valamilyen módon akkor is kapcsolatba kerültem volna az írással, esetleg irodalomtörténész vagy történész lettem volna – azok is érdekeltek és érdekelnek a mai napig. Széles a paletta: készítettem filmeket, interjúkat, de már hosszú évekkel ezelőtt szakítottam ezzel. Az internet korszakában megváltoztak a hírfogyasztási szokások. Nincsenek már külpolitikai magazinok, és egy mai fiatalnak kőkorszakinak tűnnek az akkori műsorkészítési szokások.

– Hogyan született meg a nagy sikerű könyv Rózsa Sándorról?
– Afféle lelki menekülés volt a hazai tájak felé fordulás, mert amikor Budapestre kerültem, nem találtam a helyem. Felfedeztem a betyártörténeteket, Rózsa Sándorét alig akartam elhinni. Teljesen beszippantott a munka – ha könyvet írok, hónapokig abban élek –, megírtam, és évekig a fiókomban hevert a kézirat, mígnem felvidéki barátom, Méry Gábor lecsapott rá, és kiadta. Már nem foglalkozom a betyártémával, mert sajnos ennek a könyvnek is köszönhetően felnőtt egy olyan nemzedék, amely aktuálpolitikai vagányságot lát egy egyébként bűnöző életrajzában.

– Most éppen miről ír?
– Most fejeztem be kedvenc íróm, a Kodolányi János életének kevéssé ismert fejezetéről írt könyvemet. 1944 és ’56 között kiszorították a korabeli irodalmi életből, és a Balaton mellett, visszavonultan élt. Tanulságos történet a tizenegy év belső emigrációjáról.

– Gasztronómiai élményeiből két könyvre való is kikerekedett…
– Enni és főzni is szeretek. Azoknak az országoknak a konyhája, amelyek érintkeznek a Földközi-tengerrel, mind jöhet. Most éppen a születésnapi bulimra készülök: tex-mex ételeket fogok készíteni a barátaimnak. Egy jó étel mellett nagyokat lehet álmodni. Bár én inkább racionális vagyok, de nem restellem kimutatni az érzelmeimet. Ha a Ferencváros vesztésre áll, sírni tudnék.

– Csakis a Fradi?
– Kizárólag! Meccsekre is járok, és sok fradista barátom van. Magam is futballoztam, de érettségi körül abbahagytam. Szerettem focizni, de nem akartam futballista lenni. Realista ember vagyok, és bár szívesen csinálnék egy olyan műsort, amelyben a szomszéd népeknek az emblematikus ételeit mutatnánk be egy kis helyrajzzal, tudom, hogy egyik műsorgyártót sem érdekli. A magyar közéleti újságírás rákfenéje, hogy nagyjából minden csatornán és mind a két oldalon a politikai vitákról szólnak a műsorok. Ebből senki nem mer vagy nem akar kitekinteni.

– Túlságosan átpolitizált az életünk?
– Igen. Nekem is felelősségem van ebben, mint apró porszemnek ebben a hatalmas homokviharban, de egyrészt ehhez értek, másrészt ebből élek. Ezek nagyon fontos dolgok, de tény, hogy másra is szükség lenne. A régi, nagy újságírók, akiket közéleti dolgaikról ismerünk, mind imádtak mással is foglalkozni. Kosztolányi gourmet volt, Ady Endre focizott.

– És ott van a zene is…
– Kétféle zenei hatásban élek. Az egyik a rockzene, amelyet gyerekkorom óta szeretek, a másik a népzene, mert a tizennyolc éves fiam ezzel foglalkozik, most jelentkezik a Zeneakadémiára. Évek óta cimbalmozik, Balogh Kálmán a tanára. Szerencsére a fiam jó fej, mert szereti a Metallicát is, voltunk együtt koncerten Prágában, amely olyan jól sikerült, hogy életem legjobb három koncertje közt tartom számon.

– És melyek a legjobb pillanatok most az életében?
– Egyértelműen az, amikor hazaérek, és kiülök az illatozó kertünkbe. Nézelődöm, beszélgetek a családommal vagy a szomszéddal. Korábban annyit utaztam, mint egy rocksztár. Most értékelem a nyugalmat. Alföldi polgári református családból származom. Aki ismeri ezt a világot, tudja, hogy ez mit jelent. Szentes furcsa város, Cserna-Szabó András fogalmazta meg, hogy van ott egy limeseken túli, barbár humor, amit már Csongrádon sem értenek, csak Szentesen.

– Említette, hogy református. Hogy áll a hitével?
– Hiszek Istenben, mindig is hittem. Annak az Istennek, akiben én hiszek, nincs egyházi hovatartozása, viszont reformátusnak tartom magam. Olyan családban nőttem fel, amelyben mindenki így gondolkodott, és a szocialista érában is természetes volt, hogy konfirmáljak. Természetes volt, hogy így élünk. Mikor Budapestre kerültem, nem volt kisebbségi érzésem. Rendben volt az önbecsülésem, mindennel felvérteztek a szüleim. Ha az ember magyar és magyarként gondolkodik, akkor a Kárpát-medence minden szegletében otthon érzi magát. Tíz évig éltem Szegeden, nekem egész Csongrád vármegye az otthonom, nagyon lakályosan mozgok ott. Fontos számomra, hogy legyen a lakhelyem közelében víz, mert nagy horgász vagyok. Évek óta a Dunán horgászom.

– Elmondaná, mi a jó a horgászatban?
– Több dolog is. Egyrészt, hihetetlenül kikapcsol, hogy egész nap csendben, jó levegőn vagy. Ha nincs kapás, csak ülsz és nézegeted a madarakat vagy a vízben úszó siklót. Másrészt, a férfiakban nagyon erős a késztetés a zsákmányszerzésre, úgyhogy amikor megrezdül a jelző és kifogod a halat, az egy jófajta küzdelem pompás érzésével ajándékoz meg.

– Van egyéb hobbija is?
– Német söröskorsókat gyűjtök. Ehhez német és osztrák ócskapiacokra kell járni, mert hiába találsz remek példányokat a neten, a törékenység miatt rizikós a szállítás.

– Akkor most kerek az élet?
– Nagyobb vágyaim már nincsenek. A Táncsics-díj azért fontos, mert a legmagasabb szakmai elismerés, amit magyar újságíró kaphat. Azt mutatja, hogy értékelnek, szeretnek téged. Ennél tovább nem érdemes gondolkodni, mert a többi az olvasóktól jön. A valódi visszajelzése a munkádnak, hogy a közösségi oldalon rád öntik a szeretetüket.

– Hogy áll az idő múlásával?
– Szalad az idő, az utolsó öt év úgy telt el, mint egy gyors menet. Érdekes, hogy amikor a fiamnak mondtam, milyen gyorsan telik az idő, akkor ártatlan szemekkel rám nézett, és azt mondta: Ugyan, apa, vánszorog az idő! Rájöttem, hogy semmi baj nincs, ha az ember kipipálta azokat a dolgokat, amiket valaha izgatottan várt, hogy birtokba vehesse. Ez a boldogság ára. Ha az ember életútja végén valamilyen számadást végez, és azt érzi, hatalmas lehetőségeket szalasztott el, és rengeteg bűne van, vagy nem beszélt meg emberekkel olyan dolgokat, amiket meg kellett volna, az borzalmas lehet. Nagyon fontos nekem, hogyha eljön a pillanat, amikor be kell csuknom életem könyvét, nyugodtan teszem majd. Egész emberi működésemnek az adja az értelmét – a családomon kívül –, hogy befejeztem a dolgokat. Továbbléphetek.