Két lábon járó birka

Először tüneményes, de azután sok baj van vele. Legelő állat, mindent megrág, két lábon járó birkának is nevezik – magyarázza a tótkomlósi állatorvos. A rendszerváltás után kezdte el kiépíteni a birodalmát, mert akkor a liba volt az egyik legjövedelmezőbb jószág, ami szóba jöhetett.
– Azért maradtam a libánál, mert félig intenzíven tartható. Olyan emberek foglalkoznak vele, akiknek kisebb a jövedelme, de hajlandóak dolgozni. A nyolcadik-kilencedik hétig pont úgy lehet tartani, mint a brojlercsirkét, utána kezd a dolog nagyon munkás lenni. A legjobb benne, hogy lehet rajta spórolni. Ha negyven dekát eszik naponta, akkor nagyon szépen fejlődik, és ebből csak huszonöt deka a szemestakarmány, tizenöt meg a zöld. Egy növendék liba nyolchetes koráig egy kis bála szalmát fogyaszt el, de szecskázni nem kell, kihúzgálja szálanként, legalább dolgozik vele.
Alapvetően kétfajta liba van: a fehér húsliba meg a szürke májliba. Ez utóbbinak kicsit lassúbb az anyagcseréje, ez teszi lehetővé a tömést. Pertich szerint őnála nincs igazán különbség: a tömőlibát elviszik nyolc-kilenc hetesen, a fehér libát olykor megtépik, mielőtt felrakják a teherautóra, de a tartástechnológia egyforma.
– Tíz-tizenkét naposlibát számítok egy négyzetméterre – mutatja a tehénistállóból lett libaólat. – Harmincnégy fokos teremhőmérséklet, szopókás itató, kis tálka. Utána fokozatosan nyújtom a teret, a hőmérsékletet meg csökkentem.
Az állatorvos szerint a tépést lehet kíméletesen is csinálni, persze erre oda kell figyelni. A liba nyolc-kilenc hetesen, majd azt követően hathetenként magától is vedlik. Ha nem tépik, akkor a tollat összejárja, az már nem lesz használható. A tépés előtt fel kell készíteni az állatokat: antibiotikumokat kapnak, enni viszont semmit, csak vizet. Ez olyan stressz a jószágnak, hogy a tollat könnyebben elengedi. – Kettő-négy százalékos a veszteség kilenchetes korig, ha nem tépem a libát, ehhez jön tépésenként egy-másfél százalék.
A libát technikai okból tépik. A naposliba egyszerre érkezik meg mindenhová, egyszerre lenne készen, a vágóhíd nem tudná kezelni azt a mennyiséget. Ezért a madarat megtépik, azután hagyják regenerálódni, és a toll ára fedezi azt az időt, amennyivel tovább tartották. Ráadásul a tépés után a madár tovább növekszik, ez az egy-másfél kiló plusz adja a libatartó hasznát. A toll ára meg kisegíti a gazdálkodót akkor, amikor minden pénze benne van az állatokban.
– Hatezer madárról lejön ezer kiló toll, az jobb időkben hárommillió forint akkor, amikor a pénz éppen kifelé áramlik – mondja Pertich Attila.
Egy család háromezer madárral bír el, nagyobb beruházás mellett. Ha sikerül automata ventilátort és etetőt, fűtési rendszert beszerezni, még hatezer is kezelhető. Különben éjjel is kint alhat az ember a kazán mellett, nehogy kigyulladjon. A telep, ahol állunk, öthektáros, körülöttünk fülsüketítő morajjal, szabályos spirálban madarak ezrei örvénylenek.
– Tizenöt év munkája van ebben – mutatja büszkén a házigazda. – Én azért jutottam idáig, mert nem csak ebből éltem, de a praxisomat, a patikámat is erre építettem rá. Ma már három-négyezer madárból nem jön ki egy család. Ha a libanevelést a nulláról akarná kezdeni az ember, akkor nyolcmillió forint kellene csak az induláshoz. De nincs olyan hülye, aki ezt ma a nulláról elkezdje. A fiatalok nem akarnak ennyit dolgozni.