Négy lábon járó tőgy

Nevem nincs, csupán azonosító számom. Tudós emberek erről ismernek fel, ha éppen zaklatni akarnak valamivel. A vérvételt meg a körmözőkalodát utálom a legjobban, de rajtam kívül senkit nem érdekel az efféle apróság.

Istállótól legelőigT. Dögei Imre2009. 07. 20. hétfő2009. 07. 20.

Kép: Szarvasmarha, tehén, Holsten-Friz, sertés, disznó, vágó állatok. 2006.10.13. Fotó: Bohanek Miklós

Négy lábon járó tőgy
Szarvasmarha, tehén, Holsten-Friz, sertés, disznó, vágó állatok. 2006.10.13. Fotó: Bohanek Miklós

A múlt század hetvenes éveiben a magyar tarkáknak még nevet is adtak. Olykor elgondolkodom, milyen névre hallgatnék szívesen. Annak idején Bimbónak meg Szegfűnek szólították a legtöbb felmenőmet. Ezek túl közönségesek, nem tetszenek. Talán a gyengéd Olga megszólítás lenne az igazi, amire körülbelül annyi az esélyem, mint a szabad életre. Nem a szabad tartásra gondolok, hiszen az iparszerű telepeken ez a vívmány nekünk, a négy lábon járó tőgyeknek megadatott. Szeretnék legelőre járni, akkor kelni és feküdni, amikor jólesik, borjaimat addig szoptatni, amíg én akarom. Csakhogy minket, a tejtermelés világbajnokainak nevezett holstein-frízeket más célra nemesítettek a tenyésztők. Az önfeláldozó tejtermelésre.

Nemrég kicsinyem született, és mindössze egy napig örülhettünk egymásnak. Pedig legalább tíz napig együtt hagyhatnának bennünket, hiszen ekkor a tejemben még sok ellenálló képességet növelő anyag van. De a tudós állatorvosok szerint meg kell szakítani a fertőzési láncot. Nem is értem, miről beszélnek, amikor a telepen lévő mind a 750 társammal együtt állandóan vizsgálnak és mentesítenek bennünket a legkülönfélébb betegségektől. De nem panaszkodom tovább. Most éppen a legtöbb tejet adó, tehát a napi negyven liter fölötti termelési csoportban vagyok. A magam félszáz literével a telep egyik sztárja lehetnék. Az örömködésre azonban nincs időm, mert vagy eszem és iszom, vagy kérődzök és emésztem a rengeteg takarmányt. Naponta többször is zajos szerkezet hozza nekünk az ételt, ami eléggé egyoldalú keverék, azt mondják rá, monodiéta. Ebből naponta legalább ötven kilót fogyasztok, szomjamat pedig 120-140 liter vízzel oltom. Közben lefekszem néha, ám a pihenés csupán látszólagos. Tüdőm és szívem iszonyatos tempóban dolgozik ilyenkor is. Minden liter tejhez ötszáz liter vért kell átpumpálni tőgyem gazdag érhálózatán. Naponta kétszer járunk a fejőházba, s nem egyszerű megszabadulni nemes terhünktől. Hosszú a felhajtóút, a zsúfolókapuban meg olykor egymást tapossuk. Aztán irány a fejőállás, és működésbe léphet a tejleadási reflexem. A múltkor itt volt a termelés-ellenőrző cég embere. Miközben a tejmérő edényt nézegette, beszélgettek a fejőnkkel. Például arról, hogy nagy disznóság a tejért kevesebbet fizetni, mint az ásványvízért. Szó esett még valami uniós piacszabályozásról meg kvótarendszerről is, de az nekem, egyszerű tehénnek, kínaiul hangzott.

Akad egy-két barátnőm a karámból, de szívesen közelednék az emberekhez is. Gondozóink nem bánnak rosszul velünk, de hol ilyen, hol olyan a kedvük. Néha ordítoznak velünk, de nem ütlegelnek, mert akkor repülnének a telepről. A főnök jó ember. Gyakran végignéz bennünket, ilyenkor közelednék hozzá. Bizonyára érzi a kisugárzásom, barátkozó szándékom, ám szigorúan földre szegezi a tekintetét és továbbmegy. Mintha valamiért ódzkodna tőle, hogy a kedvenc tehene legyek.