Csillagok üzennek

A két szonda kéthetes időkülönbséggel, komolyabb hajtómű nélkül indult útjára 1977-ben. Előrejutásukban az egyes bolygók rájuk ható tömegvonzását (gravitációs terét) ügyesen kihasználó úgynevezett hintamanőver is segítette őket. (A földi irányítás pontosan kiszámította, hogy a szondák mikor kerülnek az egyes égitestek tömegvonzásába, és úgy alakították pályájukat, hogy ez a vonzás lendületet adjon az űreszközöknek, ugyanakkor elkerüljék, hogy bármelyik bolygó vagy annak holdja magához vonzza, „beszippantsa” őket.) A Voyagereket eredetileg csak a Jupiter és a Szaturnusz, e két óriás gázbolygó megismerésére, valamint ezek holdjainak vizsgálatára küldték az űrbe. A tervet bőven túlteljesítették: a Voyager–2 1986 elején elérte az Uránusz, majd három év múlva a Neptunusz gázbolygót is. A Voyager–1 más irányt vett; ennek műszerei voltak a legelső emberkéz által készített eszközök, amelyek érzékelték a Naprendszer határát.
Az út során a szakemberek távprogramozással fejlesztették a két szonda képességeit, amelyek így számos, fölbecsülhetetlen értékű adattal gazdagították a távoli óriásbolygókról, illetve azok holdjairól szerzett ismereteinket. A kutatók most úgy látják, a szondák akár még két-három évtizedig képesek lehetnek értékelhető adatokat szolgáltatni, miközben – mintegy tíz éven belül – átléphetik a Naprendszer határát és kijuthatnak a csillagközi térbe.