Testvéri megszállók Prágában

Amíg azonban a Nyugat számára ez alig volt több a kívülállók eseményre sóvárgó kíváncsiságánál (hiszen beavatkozni nem akartak), addig a keleti tömb szovjet diktatúrájában sínylődőknek a reményt jelentette az önkényuralmi rendszer megváltoztatására, egy szabadabb és jobb életre. A kommunista országok konzervatív vezetőiben már kezdettől csak az aggályok növekedtek: mi lesz, ha a reformfolyamatok elsöprik a párt egyeduralmát, mi lesz, ha bekövetkezik egy ellenforradalmi fordulat?
A prágai tavasz, a társadalmi-gazdasági megújhodás elemi erejű igénye már régóta érlelődött az országban. Amiben része volt a sztálinizmus bukásának, illetve a nyomában föllángoló kritikáknak, a cseh és szlovák kényszerközösségben feszülő ellentéteknek és az ország mélyülő gazdasági válságának egyaránt. Dubcek és reformcsapata ezek tudatában kezdett hozzá a nyitás politikájához, amiben nemcsak a nép döntő többsége volt a partnere, de megnyerte hozzá a pártvezetés támogatását is. Ennek jegyében megszüntették a sajtócenzúrát, enyhítettek az utazási korlátozásokon, szabadlábra helyezték a politikai elítélteteket, és megkezdték az ötvenes évek kirakatpereinek áldozatául esettek rehabilitációját. A gazdaságban néhány piaci elem is megjelent, noha azt alapvetően állami keretek között szándékoztak tartani. A szabadabb légkörben egyre-másra éledtek újjá a kommunisták által korábban megszüntetett társadalmi, ifjúsági és egyházi szervezetek is.
Elképzelhetjük, hogy a Csehszlovákiában zajló átalakulások micsoda kihívást jelentettek mindenekelőtt a szomszédos szocialista országoknak. Nem csoda, hogy a keleti tömb pártvezérei egyre nagyobb aggodalommal és egyre idegesebben tekintettek az eseményekre. Dubceket már márciusban raportra hívták Moszkvába, és „baráti” figyelmeztetésben részesítették, mondván: a folyamatok ki fognak kerülni a párt és az állam irányítása alól. Ezt követően is többször figyelmeztették, győzködték Dubcekéket nemcsak a szovjetek, hanem a többi kommunista ország pártvezérei is. Végül, miután semmi foganatja nem volt, elfogyott a türelem, betelt a pohár: 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel a Varsói Szerződés öt tagállamának kétszázezer fős „baráti” hadserege – az ellenforradalmi fordulat megakadályozására való hivatkozással – átlépte a határt és megszállta az országot. (A bevonuló csapatokat a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és Magyarország állította ki.) A csehszlovák hadsereg nem állt ellen, így a megszállók lényegében akadálytalanul foglalhatták el a reformok ünnepelt városát, Prágát is.