Autóbelsőtől a világhírig

Vannak az országnak szakrális turisztikai helyei, ahová az ember iskolai kirándulás során jut el először, majd később már házi feladatként látogat vissza. Ilyen a Hévízi-tó is, ahol előbb teherautó-belsőn tologattuk körbe a szerelmünket a tavirózsák között, majd viaszosvászon NDK-s gumimatracon a gyereket tanítottuk úszni, végül az unokákat csúszdáztatjuk a világszép wellness-fürdőben. Hévíz szinte mindig lakott volt, amióta ember él a Földön. Már a rómaiak is ismerték a vizének gyógyhatását, a honfoglalás után sem tűnt el soha az ország térképéről. Elsőként 1328-ban tesznek írásos említést a nevéről, később, II. József katonai felmérésében „meleg kénes tó” néven emlegetik. Trianon után az elcsatolt gyógyfürdők rangja mind Hévízre száll. Lesz a településből nagyközség, majd város, külföldiek által felkapott gyógyhely, Európa egyik legkedveltebb négy évszakos fürdője.
Volt idő, a rendszerváltás táján, amikor nem nagyon tudtunk mit kezdeni ezzel a csodával. A „SZOT-üdülős” rendszer véget ért, a Pettyes borozóból már nem a kimondhatatlan nevű külföldi mozgalmár nevét viselő hatalmas panelkatedrálisba tértek a vendégek haza, hanem a családiasabb panziókba. A szocreál hagyomány is beépült a wellness-struktúrába. Az iskolásbuszok ma sem maradnak el, ám az 1,50-ért bérelhető teherautó-belsőt hiába keresnénk. De a tavirózsák még megvannak.