Csakis éretten!

Teljes érésben a bogyók cukortartalma már nem nő tovább, a bennük lévő sav pedig optimális szintre csökken: kellemes, friss ízt ad az étkezési szőlőnek, üde jelleget a bornak.

Nem múlik el úgy a szezon, hogy ne kerülne tömegével éretlen szőlő a piacra a termelők, illetve a kereskedők felelőtlenségéből, akiknek pedig tudniuk kell, hogy a szőlő nem utóérő, így a féléretten leszedett fürtökből soha nem lesz igazán élvezhető gyümölcs. Márpedig ahhoz nem kell nagy tudomány, hogy a kívánatos teljes érés jellemzőit fölfedezzük a szőlőn, amelyek a következők: puha szőlőbogyó, áttetsző héj, fajtára jellemző aranysárga, zöldessárga, bordópiros vagy kék bogyó. A terméskocsány barnulni, fásodni kezd, a szőlő leve édes, ragadós, a mag pedig már könnyen elválik a gyümölcshústól.

Egy kis zöldmunkával érdemlegesen segíthetjük a szőlő beérését. Takarjuk ki és tegyük szellőssé a fürtök környezetét: fésüljük át, vezessük el az árnyékoló, a terméseket elrejtő hajtástömeget (esetleg gyéren csonkázzunk), az egyes fürtöket közvetlenül árnyékoló leveleket pedig tőből távolítsuk el. Így a nap jobban éri a fürtöket, ami a beérést segíti, a szellős környezet pedig a betegségek megtelepedése ellen hat.

Étkezésre a csemegeszőlő-fajták a legalkalmasabbak, amelyek nagyobb fürtűek és bogyójúak, tetszetős külsejűek, a termésük húsos-ropogós, zamatuk kellemes, és jól szállíthatók. Borkészítésre is alkalmasak, de azzal számolnunk kell, hogy mivel kevesebb bennük a lé és a cukor, ezért csak gyengébb minőségű, üde asztali bornak jók (aminek az elfogyasztásával ne késlekedjünk sokáig). Megtévesztő, hogy egyes csemegeszőlő-fajták édesebbnek hatnak, mint a borszőlők. Ennek oka, hogy csekély a savtartalmuk, ami mellett az édes íz fölerősödik. A borszőlők közül elsősorban azok alkalmasak étkezésre, amelyek laza fürtűek, jól szállíthatók, és mivel savban szegények, különösen is édesek. Mint például az Oportó, a Kövidinka vagy a Mézesfehér.